Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kovács Ida: Az utolsó pillanat lenyomata: a halotti maszk

1943, 92) Csatkai Endre Schmelzer kapcsán új változatot említ: „Kazinczyról 1816ban készített domborműve elveszett." (Csatkai 1983, 124) Az adatok tehát némileg ellentmondanak egymásnak, de úgy érezzük, a fennmaradt maszk birtokában figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Van egy másik adalékunk is, amely megerősíti az 1816-os maszk-vétetés tényét. A Magyar Nemzeti Múzeum leltárkönyvében, az 1878. 58. 9. leltári tétel alatt a következő beírás szerepel: Kazinczy maszk, gipsz, Kazinczy hullájáról (!) felvéve, belsejébe belekarcolva: „K. F. 1816. Kolozsvárott." - A maszkot 11 más Kazinczy relikviával együtt

7 a múzeum 1878-ban ajándékba kapta Kraynik Imréné szül. Kazinczy Eugéniától, történetesen Kazinczy Ferencnek annak a leányától, aki elkísérte apját erdélyi útjára, s nem lehetetlen, hogy vele volt akkor is, amikor a maszkot vették. 1958-ban a Nemzeti Múzeumban végzett revízió során a 12 leltári tételből csupán egy, az ezüst serleg volt meg, a többi tárgy, így a maszk is, a Lapidáriumban 1945-ben kiütött tűz martalékává vált. Megmaradt azonban két darab kifogástalan minőségű üvegnegatív, amely plasztikusan mutatja a gipsznyomatot. A fent említett bekarcolás, miszerint Kazinczy „hullájáról" vették volna a maszkot, inkább utal arra, hogy nem tudták pontosan kifejezni a művelet nevét, mintsem arra, hogy bárki is azt hitte volna, hogy az író 1816-ban meghalt. Kazinczyról egyébként minden valószínűség szerint nem készült halotti maszk. Az író a nagy kolerajárványnak esett áldozatul 1831 augusztusában. Ernőd László írja Kazinczy estéje című cikkében: „A temetés a rendkívüli körülményekhez képest a lehető legegyszerűbb volt. Úgyszólván ijesztő magánosságban folyt le. A fekete rém távol tartotta a közönséget a nagy ember koporsójától. Kálniczky János akkori kovácsvágási református lelkész végezte az egyházi szertartást. Vele együtt az otthonlévő családtagokat is számítva összesen heten állták körül a kertben megásott sírt." (Ernőd 1915,551) 1941-ben mégis Kazinczy halotti maszkról olvashatunk a Fiatalok című újság hasábjain Baráth Ferenc tollából, aki cikket közöl a széphalmi Mauzóleum kiállításáról: „És odébb más szekrények emlékeztetik a látogatót. Hamvveder, melybe az üldözött Kazinczy egyes elégetett leveleinek hamvát tette, halotti maszkja, aztán a poharai, amelyekből a börtönben ivott." (Baráth 1941) - Az újságíró nyilván az élőmaszk egy kópiáját láthatta az 1909 óta már bizonyosan felújított kiállításon. Összehasonlítva a Nemzeti Múzeum fényképén látható maszkot a Petőfi Múzeuméval illetve a széphalmival, megállapíthatjuk, hogy teljesen egyformák, azaz, ugyanarról a negatívról készülhettek vagy másolták őket. Kisfaludy Károly az első magyar író, akiről bizonyosan tudjuk, hogy elkészítették halotti maszkját. A gipsz sajnos ma már nem fellelhető, bár az 1963-ban kiadott Magyar Irodalmi Lexikon 638. oldalán még fényképet is közölnek róla. Toldy Ferenc 1830. november 26-án levélben értesíti Kazinczyt Kisfaludy Károly haláláról, ebben olvashatjuk: „Képe nem maradt. Volt tehát gondom reá, hogy a festő még is valami alappal bírjon, s levétettem arczát gipszben. De ah! mely holt, mely hideg kép ez! Peschky ismerte őt, s reménylem, a kép nem lesz hasonatlan hozzá. Én Károlyunkat Bécsben fogom metszetni, itt pedig büsztjét fogja Ferenczy elkészíteni." (Kazinczy FL XXI. k. 411.) Kazinczy pedig Kisfaludy Sándornak írott levelében, november 30án, már szóba is hozza az ábrázolásokat: „Melly kár hogy képét nem hagyá! De barátjai arról gondoskodtak. Az csak árnyéka lesz árnyékának, de a legkésőbb maradék tiszteletének még így is kedves tárgya." (Kazinczy FL XXI. k. 413. Toldy Ferenc Kisfaludy Károly életéről szóló munkájában (1832) ismét megemlékezik nagyratartott pályatársa megörökítéséről: „Önmagát ő igen ifjú korában festé le; ennyit tudok, nem azt is, hol legyen a kép? Ő szerénységében el nem hitethetné magával, hogy a községnek egykor kedves dolog leszen vonásait hű képben bírni, és soha sem ült. E sorok írója a kárt kipótoloni akarván, legott barátja halála után képét gipszben