Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij

Twerdota Cyörgy PILINSZKY ÉS DOSZTOJEVSZKIJ A költészetről folyó beszéd megnyilvánulásait hallgatva, olvasva az a leggyakrabban visszatérő benyomásom, mintha a különböző témák, ürügyek, stratégiák, terminusok mélyén minduntalan a hitelesség kérdése lappangana. A „miért szép?", „miért időszerű?", „miért időtálló?", „miért hat ránk?" kérdésére válaszolva az elemzők mintha elsősorban a vizsgált művek vagy életművek művészi hitelének bizonyítására törekednének, kicsit úgy, ahogyan egy bírósági tárgyaláson a jogász a tárgyi bizonyítékok autentikus volta mellett érvel. Természetesen minden bizonyítás szomszédságában megfogalmazódik a kétely is, s a legnagyobbnak elismert alkotók is újra meg újra ki kell állják a hitelesség próbáját. A kritikus olvasónak két ponton kell résen lennie. Nem engedheti meg, hogy ítélkezése során megvesztegesse őt a mű üzenetének vitathatatlan komolysága, önértéke. Tudjuk például, hogy a hazafiúi érzés, amely egyként átforrósítja művész és befogadó lelkét, milyen gyakran szerzett meg nem érdemelt presztízst olyan műveknek, amelyekből 12 egy tucat. Tudjuk, hogy elegendő volt, ha a költő a proletariátus nyomora ellen fölemelte szavát vagy megfogalmazta a nincstelen zsellér jogos igényét a földtulajdonra, máris megkapta a remekműveknek kijáró megbecsülést. A hamis alibinek egyik típusa a vallásos érzés megszólaltatásának puszta ténye, a jámborság, a keresztényies gondolkodás, a feddhetetlen valláserkölcsi eszmék képviselete. Pilinszky Jánosnak sok olvasója alighanem már ezért is sóhajtva írná be a nagy jelest a költő irodalmi leckekönyvébe. A lírikusok másik hányada az elért formai tökélyre hivatkozik az elsőségéit vagy a dobogós helyért folytatott versenyben. A gáncstalan művészek, a virtuóz rímelők, a klasszikus formák fölényes kezelői ugyancsak könnyen részesülhetnek nem egészen megérdemelten kivételes elbánásban az ínyencek részéről. A „tökély" terminust, persze, egészen tág értelemben vesszük. Hamis alibire nemcsak a művészi forma ékszerészei tarthatnak igényt, hanem minden alkotó visszaélhet vele, aki azt hiszi, hogy elegendő neki a siker érdekében akármely jól kodifikált normarendszernek eleget tennie, legyen az a szabadvers, a merész képalkotás, a szabad asszociációs technika, a tárgyiasság, a gondolatiság, az intertextualitás fogalmára épült követelmények együttese. Pilinszky költészete például tökéletesen kielégítette a szűkszavúság, tömörség, nyelvi kopárság követelményét. Emlékezzünk csak, hány költő próbálta felhívni magára a figyelmet az ő sikeres példája nyomán azzal fenyegetőzve, hogy nyomban elnémul... Az olvasó szerencsére nincs kiszolgáltatva sem az alkotók által használt hamis alibiknek, sem pedig az igazságtalan hitelrontók manipulációinak, hiszen az elsődleges tapasztalattal, a befogadás élményével mindig lehetősége van szembesíteni a műről kialakított másodlagos értelmi konstrukciókat, legyenek azok