Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
KABDEBO LÓRÁNT: Különbéke és különítélet
%a6c[e6ó Lóránt KÜLÖNBÉKE ÉS KÜLÖNÍTÉLET Két jellegzetes verscím, egyik a harmincas évekből a másik a hatvanasból, két különböző költő írta verse fölé. Nem egymásra hivatkozva. Az anaforás szóösszetételen túl a közös: történelmi jellegű szakszó mindkettő, valamilyen, a törvényesítés szándékával hivatalosan elkövetett deviancia megcselekvésére egyezmény illetőleg konvenció megszegésére - utalnak. De ha a két alkotói tudat - a hatás feltételezhetőségének fokán - nem is tudatosította a másik szöveget - a két vers mégis olvashatja egymást valamely későbbi tudatban. Akár az enyémben is. Ami az alkotói retorikában nem rímel egymásra, az olvasás rendjében összecsenghet, a mostanában annyiszor, szinte szlogenként megidézett cusanusi értelemben: coincidentia oppositorum. De még inkább egymást opponálva kiasztikusan: a találkozásban éppen a távolodást megérzékítve. Pilinszky metaforáját alkalmazva az efajta olvasói retorikára: „elgurulnak / s megállanak / a mozdulatlan billiárdgolyók.". Az első, a különbéke többek között a Monarchia első világháborús álmaként maródott a köztudatba, egy reménytelen közös vállalkozásból való kimenekülés vágyaként, a megmaradás esélyeként egy korábbi elkötelezettség egyedi feladásának eredménye formájában. Szabó Lőrinc egy Goethe-sor adaptációjaként alkalmazza kötetcímadó versében: „Ich hab' Mein' Sach' auf Nichts gestellt." "különbékét ezért kötöttem / a semmivel". A sor már a teljes Goethe-verstől eloldódott Stirner Der Einzige und sein Eigentum című művének nyitó és zárómottójaként (Fülep Lajos Stirner-parafrázisának szavaival: „Mindenemet a Semmire építettem."). Szabó Lőrinc versében újabb szerepkört vesz fel: a költészet „hasznos" mivolta okozta csapdából való menekülés megfogalmazásává válik. Egy alapvető költői hagyomány direkt alkalmazásának tematikai és beszédmódbeli feladását jelenti: az etikai kötöttségből a lételméleti vizsgálódásba való átlépés deviáns gesztusát. A másik, a különítélet Pilinszky versének címeként először 1964 karácsonyára válik ismertté a Vigiliában, majd az 1970-ben megjelenő Nagyvárosi ikonok kötet azonos című záróciklusában szerepel. A kötetről a Kortársban megjelent kritikámban a ciklus darabjairól azt írtam: az életmű margójára írott gloszszák. Értvén: önreflexióként megjelenő műfaji meghatározások. A költő hangsúlyos versnek vélte, hiszen a Vigília után két évvel a mindig is népszerűen nagypéldányszámú magazinban, a Nők Lapjában is, több hasonló tematikájú sírverssel együtt ismét közli: ünnepi, szintén karácsonyi publikációként. Tehette, hiszen antifasiszta és katolikus költőként volt elkönyvelve. A Passió, A sírás ünnepélye, az Önarckép 1944-ből vagy a Vigiliában mellé társított Egy sírkőre ezt az elhelyezettséget is bizonyíthatta. Elterelve a figyelmet a szóhasználat aktuális történelmi értelmezhetőségéről. Csak emlékeztetésül:
