Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

PRAZNOVSZKY MIHÁLY: A Pilinszky János emlékülés megnyitója

(praznovszÇy 9AihâCy A PILINSZKY JÁNOS EMLÉKÜLÉS MEGNYITÓJA Tiszteli Konferencia! Kedves Vendégeink! Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a konferenciának otthont adó intézmény vezetőjeként csak az a feladatom, hogy az udvariassági előírások szerint köszöntsem Önöket. Másrészt a tegnap esti kiállítás-megnyitó óta lélekben elbizonytalanodott helyzetben vagyok, mert valóban nem értem, miként kerülhet Pilinszky János a múzeumba. Az a Pilinszky János, aki az itt ülők legtöbbjének személyes jó barátja volt, életük számos ponton kapcsolódott össze, kiadói, szerkesztői s persze olvasói voltak verseinek, műveinek. Tudom én, hogy ez felesleges érzelgősség. A magyar irodalom tárgyakbandokumentumokban megragadható jeleit valóban a múzeumban kell őrizni, miként a történelem vagy a művészettörténet megannyi emlékét is. Csak mindazon tárgyakkal, ereklyékkel szemben ezek a dokumentumok a legszemélyesebb jellegűek, s egy költői életmű olvasói befogadása révén azok is maradnak mindvégig. Megpillantásuk egy tárló koporsóüvege alatt, vagy falra szegezetten, mindig fájdalmas érzelmeket vált ki, főleg, ha kortársunk emlékéről van szó. Pilinszky János pedig aztán tényleg itthon lehetne ebben az épületben. Gyermekkorának meghatározó, személyiségét formáló és kialakító esztendeit itt, e belvárosi tájon, néhány utca által körülhatárolt mikrovilágban töltötte. Tüskés Tibor monográfiájából idézem ezeket a sorokat: „ Tizenegy éves koráig a család a Gróf Károlyi utcában lakik. Minden reggel innét indul el a közeli iskolába. Károlyi utca, a rossz hírű lányairól ismert Magyar utca, Egyetem utca, Cukor utca, Szerb utca, Reáltanoda utca, Egyetemi templom, Angolkisasszonyok temploma, Szerb templom, Károlyi-palota - a Múzeum körúttól határolt Belváros akkor még kisvárosias, csöndesebb, nyugodtabb, az Erzsébet és a Ferenc József híd közötti fele: ez gyermekéveinek a színtere. Ha második emeleti lakásuk ablakához áll, a Károlyi-kertre, az Ualakú, egyemeletes, barokk palota mögött elterülő, akkor még magas kőfallal övezett rejtélyes, zárt parkra lát: a dús lombú fákat, az utakat gereblyéző öreg kertészt, a virágot öntöző asszonyokat látja. A magas kőfalat, a szép, nagy kertet, a puha, zöld pázsitot szemlélve ugyanazt éli át, amit Oscar Wilde meséjének, Az önző óriásnak gyerekhősei éreztek, amikor a kert körül emelt falat és a fölállított tilalomfát meglátták: »A kertbe lépni tilos!«. Nos, ha így gondolom, érzem, akkor Pilinszky János valóban nem mentei, emlékét ez a topográfiai helyszín is jelzi, őrzi, mégha nem is kívánjuk emléktáblák márványjelein őt felidézni.