Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)
RADNÓTI SÁNDOR: Pilinszky kánona
van, hanem túl. Az unalmon túli nagyságról beszél, ami a romantika érdekességfogalmának megtagadása. Az új jelenlét megteremtéséről beszél a jelenléthiánnyal szemben. Es valamiről, amiről talán csak egyszer szólt. „A művészet séta. Az alkotó művész - szemben a küldönccel - a magányos sétálóhoz hasonló, kinek nincs ugyan semmi konkrét föladata, de éppen ezért »minden eszébe juthat«, épp ezért gondolatait szabadon rendelkezésre bocsáthatja a mindenségnek. A művészet ily módon a mindenség híradása, s a művész a mindenség, az univerzum küldönce. A művészet séta. Mi több: fecsegés. S a leginkább sűrített művek a legfecsegőbbek, a »legceltalanabbak« talán. Dosztojevszkij fecsegése! Micsoda sűrítés!" Visszatérek kiinduló kérdésemhez. Ha a kánon a magas művészet, ha a magas művészet a modern kultúrában a XVIII. század óta valláspótlék, és itt egy mélyen vallásos, misztikus költő hoz létre kánont, akkor szinte képletszerűen következik, hogy a kánon alapja a misztikus élmény lesz, amely minden jelentős műalkotással szemben elfogja. Ilyen műalkotás azonban nagyon kevés van. Dosztojevszkijről például azt mondja, hogy „Megírta a »Szent Lator« megíratlan evangéliumát. S innét - egyedül innét -, hogy hozzá viszonyítva Tolsztojtól Proustig és a modernekig - mindenki másodjelentőségű." Ebből a mondatból látható ennek a kánonnak a rendkívüli szűkítettsége, a kultúrtörténet telítettségével szemben indifferens tartalma, ami viszont egyben azt is jelenti, hogy ami kanonikus, az misztikus élményt jelent. Misztikus élményt a megnevezés jegyében: „Mozart neve az nem egy kultúrtörténeti név, hanem ugyanolyan név mint a tenger". Ezt a gondolatot hasznosíthatjuk költészetének értelmezésében. Gondoljunk Egyetlen olvasmányom című versére. A cím kanonikusnak tűnik. Aki nem ismeri a verset, a címről talán a Szentírás juthatna eszébe. De nem arról van szó. Hanem a „fa", a „tenger" és „Mozart" és „Dosztojevszkij" gesztusjellegéről, egyetlen olvasmány-jellegéről. Más versekben elhangzanak a kultúra kanonikus nevei. De csakúgy mint itt „a lombok meg a zápor és a szél". Az istenek színevesztett szalonját, a fakó ülőkékre és a törtkarú székekre helyezett gesztusokat, a lombok meg a zápor és a szél együttesét, az istenek és köztünk ernyedő fonal irányát olvasom, a megoldás becsvágya és kényszere nélkül, mint legelső és legutolsó, egyetlen olvasmányomat.