Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - VASADI PÉTER: Pilinszky Jánosról

(piCinszky JánosróC füvet alázata rokonítja a csillag-halmazokkal - egy törvénynek engedelmeskednek; ami lent van, az van fönt is. Ennek gyönyörű megfelelője (voltaképpen visszája), hogy Isten is imádkozik az emberhez (H. de Lubac)... „Az ember itt kevés a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelül / ezért-azért; egyszóval mindenért." (Az ember itt) Az „ez-az" tipikus Pilinszky-i kifejezés, a dolgoknak nem lebecsülő, hanem listázó, kissé távoltartó kezelése. Azt, hogy a bűn az emberhez tartozik, számtalan írásából tudjuk; ez a viszony mintegy az emberi »bazisa«, talaja, alaphelyzete - anélkül, hogy pillanatra is belenyugodnék ebbe az »adottsagába«. A bűne és végessége miatt kevés az ember a szeretetre. De az, hogy „Az imádság elhelyezhetetlen", mintegy megroppantja a bűnbe-ágyazottságot, mert épp ez a hely-nélküliség teszi örökössé, uralkodóvá, szüntelenné az imádságot. Minden nagy költészetben vannak elemezhetetlen titok-csomópontok, titokzárványok. Pilinszkynél ez a mondat a legsugárzóbb energia-pontok egyike. Bocsánatot kérek, azt hiszem, nem ismerjük Pilinszkyt. Ez az állítás nem elmarasztalás akar lenni, hanem annak be- és fölismerése, hogy ő is, a költészete is egyre emelkedik, tágul, terjeszkedik. A már megfejtettnek hitt nagy költői művek, korok múltán kérdések garmadáját vetik föl újra... A ,Mégis nehéz" „minden oly kietlen, / és mindent mégis oly kíváncsian / szemlélgetek?" (minden, minden...) Nemcsak szemlélgetett, bele is szédült - saját szavával: bele is rohant - merítéssel fenyegető, lefelé húzó, el-elsötétülő emberi kapcsolatokba, melyek boldoggá tették, majd megrendítették, s viselte, ameddig bírta vagy azok bírták őt. Ezen a nagy költőn, higany-természetű emberen Isten végtelen irgalma, szeretete, pazarló ajándékozó kedve, szépsége és nagysága mutatkozott meg. íme: Én nem számítok. „Hogy elkárhoztam, nem számítok többé." Igen, elkárhozhatunk. Nincs bizonyosságunk, de ami embernek lehetetlen, az üdvösség, Istennek nem az, tudjuk Jézus Krisztustól. Bűnös emberek vagyunk. De épp a bűnbánó ember reménye, a mindvégig remélő talál el, talál vissza „a szentély fönntartott s az asztal / kivételes gyertyatüzébe." E versben pillanat alatt kerültünk a pokolból a mennybe. Ez a kimondhatatlanul rövid s mégis kanyargós út, és a szépsége nem más, mint a valóság. Fölégeti az időt, a latolgatást, de még az erényeket is az ingyen kegyelem: „Ettől kezdve / a menyasszony vállára ülhetek / és a vőfély vállára települve" - hosszú ű! - „ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok / vagy egy redő előterében / árnyékká változom." Egy redő előterében - ez sugárzóna. És a Fátoly. Ne áltassuk magunkat: nincs „fejünk alá igazított halál." (Újabb sugárzóna) „Tűhegyen forog, aki él, / s a mi békénk, az se egyéb, / mint egy lekonyult szárny, mely ráalél, / mint egy levetett, vagy le se vetett / menyasszonyfátyol ájul rá a szögre." „Fityeg." „Fityegünk." „Temetőnk sincs." Mintha valaki jól megrázna minket a nyakunknál fogva. Tiszteletlenül beszél az arcunkba, de mivel egy velünk, nem sebez. Megráz. Pilinszky meg meri tenni velünk azt, amit mi sem magunkkal. Önfeledten éljük az általános, napról-napra működő valamit, magyarázunk, mivel nem értünk. Lehet, hogy ő sem érti. De látja, s ebből az egyből nem enged. Körömszakadtig nem engedett. Cseléd akart lenni. Az lett. A