Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - VASADI PÉTER: Pilinszky Jánosról

(Piíinszky Jánosróí lyan veszem: barátunk kerülhetett olyan helyzetbe, hogy majd megfojtott valakit a puszta két kezével. A bal kezem egy bűnözőé, mondta. Jól megnéztem a bal kezét, igaza volt. Bűnös embernek tudta magát. Tény, hogy nagyon tudott feledni. Én nem sorolom magamat a barátai közé, mert azokat ő választotta. Kettőnk közül viszont én választottam őt. Valahogyan, szív szerint a testvére voltam, több is, kevesebb is a barátnál. Mély, bensőséges, érintéses viszony volt köztünk, azonnali és valahogy tapintatosan, de a fenekéig őszinte. Váratlan volt minden következő pillanata. Jó akart lenni, de igazán látó ember volt, kitéve ellenállhatatlan szélsőségeknek. Föllángoló, apatikus, pontos és megbízhatatlan. És »szent« a törekvéseiben, az akaratában, az imádságaiban, a vergődésében, és olykor egész testében remegve, de - megmaradt abban a sötétben, amelyben megfeszítette a világ a Világosságát; Pilinszky látta a sebekből patakzó Isten-országát. Ez mintegy biológiai módon szakrális reményt adott neki, holott ezt a szót, remény, nem szerette sem kimondani, sem leírni, mivel nem akármilyen reményt hitt, hanem csak a végsőt. E szakralitás - ha ez lehetséges - reménytelenül konok tudatosságot táplált benne, amely elszánttá, következetessé tette. A harc valóban „földalatti" volt, „egyre boldogabb és boldogtalanabb." (Örökkön-örökké) Látta a „téli szeméttelepet". Ennek az embernek a valóság katartikus megjelenítésére hallatlan szókészlete volt. Sehol sem látom, hogy a csúcs-szavakban, az egyetlen-típusú szavakban szegény lett volna. Hatalmas és igen gazdag életmű az övé, ha a költői mű mélységgel, átértékelő, szimbolizáló és ítélő erővel méretik, meg az egyetemes könyörület - hogy úgy mondjam... - engesztelhetetlen megvallásával. Kötetértékű versszakai vannak. Kötetértékű sorai, hasonlatai, kifejezései. Majd szétrobbantja ez a mű a kereteit, feszül, feszül, ki tudja hol s milyen csöndes robbanásra képes. „A temetetlen árvaságban, / mint téli szeméttelepen, / a hulladék közt kapirgálva / szemelgetem az életem." (Mire megjössz) Behúzódik otthon a sarokba, fölsóhajt: jaj, csak túléljem ezt a délutánt. Rovásokat karcol a falra. S akkor valami kitörő fölszabadultságot él át, mert »megnevezte«. Ez a kegyelem adatott neki a hétköznapi szerencsétlenségek közvetlen szomszédságában. „Az lesz a tökéletes béke. / Még szívemet se hallani, / mindenfelől a némaságnak / extatikus torlaszai." Látja a fül-nem-hallottat. A „Merre, hogyan?" kérdést, igaz, ő tette föl, de nem az ő kérdése. A „mozdulatlan elkötelezettségben" fölfelé és lefelé mozgott. „Szemközt a pusztulással" élt. (Apokrif) Miféle pusztulást látott? Általános pusztulást, mindenben és mindenkor. Megállt az ablakban cigarettázva, kinézett az utcai forgalomba, s észrevette benne a pusztulást. Azt hiszem, abban van mindenkit meghaladó ereje, hogy a teljes, leplezetlen valóságot látta. Éppen ezért mindig a legélesebb vonalat, az uralkodó színt, az ütés-erejű logikát választotta. Gyöngédségei puha-keményre sikerülnek. „Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van." Meg-meg... Bátortalan és ujjongó. Bátortalanul - nem félszegen! - ment bele valamibe, s benne fölujjongott. Ezért érezzük,