Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - A romterep és járj

Tandon (Dezső A ROMTEREP ÉS JÁRJ Ha tetszik ez, ha nem, jobban tudjuk, ami ölel, a teret jobban, mint azt, amit. Hogy mit, akár a romterepen, ahol felébredünk, ahol erre - így - reá. Egy fa? Egy szikla? Egy eldobott sörkupak? Ezeket kéne szeretni tudnunk előbb, hogy emberekkel, egymással kezdhessünk. A kezdet kezdete előtt kezdődünk. A romterepen, ahol magunkhoz térünk hibbantán: háború, láger után, vagy csak az anyánkból kifordulva. Semmire nem emlékezhetünk. Egyetemes a fejsérülés, hozzá jönnek ehhez a szív rázkódtatásai, és a hogy vagy kérdésére a vagy-vagy. Felkelünk és járunk. Oldalazva estről estre, esetleg, esetlegesen és a tértől végső falhozrakottság éleseivel, a szálkás falak, árnyékaik mentén, árnyékunkat vonszolva. Nem tudjuk, mit akarnak tőlünk, kire emlékeznek, amikor mi sosem voltunk ebben a háború utáni Párizsban, ezen a világon, nem voltunk a részletekben; fel muszáj vázolnunk elképzelésünk durva oldalait, vonásait. Hogy igazságosak legyünk, ami nem nagy erény még, sosem beszélhetünk csak arról, ami van, aki van. A, járj" parancsa, ez a legelemibb, nem foglalkozik továbbiakkal. Miként lesz az, hogy ők emlékeznek ránk, férj, feleség, jó barátok, szomszéd üzlettársak, az utcaseprő. Itt jártunk valamikor. Mi itt sosem jártunk. Sosem jártunk mi itt, ezen a földön, a rom Párizsban, de a táborra, ahol fogva tartottak minket, a létrehozásunkkal, az elhurcolásunkkal, azzal, hogy hirtelen ránk szakadt egy lövészárok, vagy anyaölbéli sejtelmünkbe apánk bezúdult, erre nem emlékszünk mind, a legjobb esetben nagy jóindulat vesz belül minket, igen, ez nem a körülvesz, ez a belülvesz, körülvesznek minket és belülvesszük magunkat, elveszésről szó sem lehet. És mégis sorra a minden rettegés, minden rettegés, sorra. Meg hát eleget is kéne tenni. Üljünk le a zenegéphez, hallgassuk az operaáriákat, mert mi állítólag itt valakivel operába jártunk. Együnk majnai kék sajtot, mert azt ettünk meghitt estéken, és a megfelelő vörös bort ittuk rá, fehér bort netán, utána. Miközben nem költözünk be, a tábor, a romterep, a külvárosi utcák után a bisztróház vendégszobájába, mely egykor a mi - netán közös - hálószobánk volt, kint lakunk a romterep közelén a kalyibánkban, és elúszni látjuk a folyón az uszályokat, míg ajándékokat ragasztgatunk, nem is oly hajléktalanul, mert az érzet, az érzés minket végig most már belülvesz, azoknak, akik nem is olyan tehetetlenül tehetetlenkedve körülvesznek minket. Vissza akarnak hozni ilyen hosszú vagy netán eleddig örök távollétünkből. Ez egy film volt, az Ilyen hosszú távollét, a clochard filmje, és Pilinszky János