Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

Vallomások és emlékezések - GYURKOVICS TIBOR: „Pirkadó madár"

Çyurkpvics Tibor Szerelem? Talán. Mindegy is. Most itt nyugodj el rajtam, kicsi Jancsi, ebben a fehér lepelben hadd babusgassalak, hadd ringassalak, fehér gyolcsomban hadd bujtassalak. Megérdemled, mert annyit szenvedtél. Látom ezeket a bumfordi, nagyképű címeket, most majd vegytisztába tesznek mint óriási csecsemőt, kimosnak a nagy szaros pelenkából, elemzik betűidben keringő folyadékaid irodalomtörténeti titrátumát, hozzáöntenek, elvesznek, öszszeráznak, bunsenlángon melegítenek, lehűtenek, fölhevítenek a szent szakma laboratóriumában: szétünnepelnek, téged, aki egyszerűbben Isten gyermeke vagy, Jézus mindenkori szerelmese: mese-férfi egy mese-Isten oldalán. Nyugodj. Hogy mondja József Attila bácsi? „ Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsú, koronás, de áttetsző, mint minden látomás. " * * * Magam igen részeg voltam hajnali ötkor a villamoson üldögélve, midőn szembe huppant velem egy rövid szőkére vágott hajú nő. Körötte csend, mivel a járművön senki más nem tartózkodott. Széles arccsontja kiállt a szeme mellől, mely homályosan kék volt, s ha hihető, ha nem, a tarzuszi Pál szövege jutott eszembe agyam ködfátyolán át: „most tükör által homályosan, egykor majd színről-színre", hogy egyszer én ezt a szintén-italtól bódult kék szemet teljes valóságában meg fogom ismerni. Nem ismertem meg. Nekem való nő volt, száz méterről meg lehetett állapítani, hogy kurva és nem az. Az elesettség kurvája, esendő nő, a szemérembe zárt szemérmetlenség örök példája. Testfelépítése, erős csontgolyó térdei, széles válla merő érzékiséget, nyers szexualitást sugárzott. Afféle „ősnő" volt, valami jungi tudatmélyből fölbukó zsáner-kép, akinek elnagyolt mozdulatai, az alkoholtól szétdúlt szája, „űzz el magadtól vagy én űzlek el" sápadtságú bőre mágnesként vonzott magához. Néztem, beszéltem, faltam jelenlétét, mely tétova volt, mint egy legázoló, agyontipró ló. Állati volt, mindenesetre. Keze fejére, körmeire kiült az animális, mohó gyönyör. Beszélgettünk. Erre-arra járt az éjszakában, bolyong és elvész, tudott franciául és rágyújtott a villamoson a cigarettára. Arcomba fújta a füstöt és én követtem hazáig. Bementem, levetettem a felöltőmet, ősz volt, aztán a zakómat, kigomboltam az ingemet, mintha meleg volna, pedig rázott a hideg. Ilyen fej! - gondoltam dermedten, két kézre fogva ezt a fejet. Hidrogénesen festett, lecsutakolt haj, a szemöldöke is szőke, a pofacsontja kiáll - agyamig lüktetett a nedves, méregre cigarettázott száj. Egyszercsak megszólalt rekedtes, mégis gyöngéd hangján: