Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

NÉMETH G. BÉLA: A hit hitele

Egy arckép alá Kihűl a nap az alkonyi grafitban. Tágasságával, mélységeivel a néma tenger arcomba világít. Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben. Öreg vagyok, lerombolt arcomon csupán a víz ijesztő pusztasága. A szürkület gránitpora. Csupán a pórusok brutális csipkefátyla! Hullámverés. Aztán a puha éj boldogtalan zajai. Vak rovar, magam vagyok a rámsötétedő, a világárva papundekliban. És egyedül a feneketlen ágyban. És egyedül a párnáim között. Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld. Az első strófa első sora, kijelentő mondata anyagi, természeti jelenségek fogyó és fosztó folyamatát állítja elénk. Látszólag ellenkező benyomású a második sor igei állítmánya, a „világít". Valójában ez a kontraszt a fogyó és fosztó minőség fbTerősítését eredményezi. A strófa tárgyias, tisztán leírónak, horizontálisnak látszó rajza egy birtokos személyraggal (arcomba) belső állapotjelenítéssé, a lelki jelenlét állandósultságúvá változtatja a képet. A strófazáró sor mindennapos, alany-állítmányos, létigés tőmondata: „Öreg vagyok" - visszavetülve az első sorokra, nekik is, önmagának is rendkívüli súlyt kölcsönöz. És egyben értelmet és magyarázatot, eredetet és következményt is ad a fogyó és fosztó folyamatnak. Ez azonban még mindig lehetne nyugalmat sugalló is. Bele törődő elfogadása az öregségnek. A sor második fele, második kijelentő mondata azonban egyértelművé teszi, hogy leszámoló lét- és életérzésbeli, nem pedig élettani öregségről van szó. A semmihez való elékezésről. Lehetne így központozni: Öreg vagyok: nem hiszek semmiben; vagy így: Öreg vagyok - nem hiszek semmiben. De jobb a központozás nélküli új mondat: az sokféle kapcsolatra ad a két állítás között lehetőséget; látszólagos lehetőséget; a szöveg hangmenete ez utóbbit igazolja. Kijelentő, jelen idős egyszerű mondatok sora. Úgy megválogatva azonban bennük a szókincs, a szókapcsolás, a szekvencia, hogy az a következtető s múlt idős jelleget, az előzmény és következmény viszonyt, az emlékezés és a jelenlét egyidejűségét sugallja. Az anamnézis és a presentia, a parusia egzisztenciális össztartozását.