Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

A vakító reflektorfényben azonban időnként madarak repültek át, rendetlen árnyékokat hajítva az épület fogalommá vált kupolájára. De ez a »rendbontas« mindennél inkább őt idézte; oly jellemző volt rá, annyira az ő »pillantására« termett. Legstílszerűbben, úgy hiszem, ezek a »veletlenül« idevetődött madarak búcsúztatták." A miniszteri beszéd közben egy kiskatona „kiájul" a feszes díszszázadból. Aztán megered az eső is. A költő elégedett: „A kiskatona és a madarak után a felhők is megérkeztek végre. Pontosan úgy, ahogy a mesékben szólal meg a végtanulság: egy nagy író tollát se a gyanakvás, se az ünneplés nem képes kettétörni".

8 A Szálkák kötet egyik rövid verse ennek az emléknek, illetve ennek az eleven prózai beszámolónak elemeit lényegíti át: Baleset Madarak vérzik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, ez a gyönyörűségen ejtett örökös baleset. Korábban mintha fordítva történt volna: a vulkán előbb a versek izzó lávatömbjeit vetette ki, s azután később szökött elő egy-egy prózai emlékezés lazább, köznapibb szövege. Most sokszor lehetünk tanúi annak, hogy egy-egy vers útját valamely prózai meditáció készíti elő. Az olvasónak nem kell végigjárnia a vers születésének útját: a költői alkotás titokzatosságában is megragadó. Az összefüggéseket mégsem fölösleges földerítenünk: ellenőrizhetjük vele magunkat, s talán külön öröm legalább egyszer-egyszer követni ezt a gyönyörű folyamatot, amelynek során esetlegességeit le nem vetkezve a konkrétumok közül mégis kilép egy-egy ilyen emlékkép, hogy jelentése megsokszorozódjék. „Amiként kezdtem, végig az maradtam." Emlékszünk rá: a fordulatot jelző kötetnek, a Szálkáknak első verse kezdődik ezzel a sorral. S ha igazi odaadással olvasgatjuk a kései Pilinszky verseit, igazat fogunk adni neki. Nagy, szembeötlő változások mélyén valami folytonos itt. A lompos vers is egy szüntelen elragadtatás hangján szól. A versforma fegyelme elenyészett, de a mondatok grammatikai szerkesztettsége a régi. „Hol ég és föld beroskad, megszűnik, / s akár a moslék egybehuppan / tér és idő"; a legprofánabb tisztátalanságban lel rá ez a költő a szentre. A kegyelem költője Pilinszky: úgy szól róla, mint aki „az ólak véres melegében" is olvasni tud.