Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még!... Ez a másik pokoljáró hazatérhetett, de azt kell megértenie, hogy amit átélt, otthon se feledheti. Valami helyrehozhatatlanul más lett, s emiatt az otthonát sem látja otthonnak többé. Eltűnt Édenének romjai közt egyedül marad azokkal az emlékekkel, amelyektől szabadulni akart, s amelyeket most alkotássá kell formálnia. Lehetséges-e költészet Auschwitz után? Adorno kérdésére Pilinszky - verseivel válaszol. A Harbach 1944 mintha a Halak a hálóban pontos mása volna. A holdsütésben elénk rajzolódó csoport a roppant szekér előtt, ezek a közelebbről meg nem határozott emberek, akik már „csak szomszédjuk esendő testét" érzékelik, „mely szinte beléjük tapad", a csillaghálóban hányódó halak vergődő kupacát idézik. Rokon a két vers záradéka is: a „messze égi vályúk" a „megnyiló karám"-ként kapuit „vadul széttaszító" halál a „hatalmas halász" asztalára emlékeztet. Ám ebben a látomásban van egy új elem is: akkor figyelünk fel rá, ha a költőnek „Arspoetica helyett" című önvallomását kezünkbe vesszük. Ez a prózai írás először a Nagyvárosi ikonok című verseskötetben jelent meg, s attól kezdve a költő minden gyűjteményes kötetébe beillesztette a versei közé. „Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént... arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még... Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának. Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét." (Kiemelés: J. I.) S ha közelebbről tudni szeretnénk, mi is a „szegénység pozicionális szakralitása", vagyis helyzetéből adódó szentsége, akkor ugyanabból a cikkből még néhány mondatot kell idéznünk: Pilinszky Dosztojevszkijre hivatkozik. Dosztojevszkijre, aki Camus szerint felismerte a világ abszurditását, de nem írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. „La réponse de Dostoievski est l'humiliation" - idézi Camus-t Pilinszky, s aztán így folytatja: „Csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás. Névtelenül és íratlanul a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az