Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

SEPSI ENIKŐ: Pilinszky János költészete a hatvanas-hetvenes években és Robert Wilson színháza

lévő weili életmű alappillérei. A színház és benne a színész feladata, hogy olyan helyzetbe, olyan nézőpontba juttassa a nézőt, hogy az nem csupán szemlélni tudja ugyanazt az Örök és változatlan drámát - a platóni értelemben vett ideát -, hanem részt is vehet benne, be is öltözhet annak anyagtalan valóságába. Vagyis eljutunk a weili „compassion dans l'art" (együttszenvedés a művészetben) gondolathoz, mely az egyetlen útnak mutatkozik ahhoz, hogy a művészet, a mű ne tolakodjék a transzcendencia elébe, hanem rámutasson, azáltal, hogy engedi magában inkarnálódni újból és újból, folyamatos-befejezett jelenként

14 (mert hiszen nem csupán ráhatással bír e múltbeli történés, e passió a jelenre, hanem mindig újból és újból megtörténik). Részben Simone Weil gondolati hatására formálódik Pilinszky János írásaiban az a passió-kép, mely a teremtéssel kezdődött. A teremtés nem Isten lényének kiterjesztése, hanem lemondás. Szakadás két isteni személy között, az Egyen belül. Isten mint Hatalom elválik a teremtésben testet öltött Szeretettől.

15 Az Atya és Fiú közötti szeretetkapcsolatot, mely a teremtett világon keresztül hívható életre, nem a létező világ egésze, hanem csak az autonóm lény gátolja, hiszen az anyagi világ, mely fizikai törvényeknek engedelmeskedik, tökéletesen áttetsző. A kegyelem folytán eltűnhet a magát autonómnak tételező én, ezáltal hozzájárul e szeretetkapcsolat átjárhatóságához. Az én lényege tehát nem más, mint ez a hozzájárulás, ez a beleegyezés, ez az egyetlen számára véghezvihető szabad tett.

16 (Ezen a ponton Pilinszky Jánosnak és Simone Weilnek a személyiségről és az énről alkotott képe eltávolodik egymástól. Pilinszky költői világából nem olvasható ki az énnek ilyen radikális szemlélete.) Mivel ez a folyamat a teremtés ellentéte, Weil dekreációnak, „visszateremtésnek"

17 nevezi, és - mint azt Vető Miklós kitűnő tanulmányában megmutatta - eköré a fogalom köré építi ontológiáját.

18 Az így értelmezett passió mozdulatlan és úgy időtlen, hogy a végest, a pillanatot, a mindig egyszerit és a végtelent, az örökké ismétlődőt egyszerre foglalja magába.

19 A „képzelet eltestetleníti"

20 a megtestesülést, „textesít" (Pilinszky). A megoldhatatlan, a jóvátehetetlen, immanens múltba az imádság és a szeretet képes behatolni a passió időfelettiségében, hiszen paradox módon a kegyelem a megtörténtre vonatkozik. Ugyanez megtörténhet a művészetben is, ha az imádsággá,

21 a mise részévé válik.

22 Úgy inkarnálja a virtuális tettet és a jóvátehetetlent, a megtörténtet (Pilinszky gyakran nevezi merényletnek mindkettőt), hogy beemeli őket a passió időfelettiségébe, azért, hogy ott végre valóban megtörténjenek és megváltódhassanak (realitássá váljanak). Ekkor válik a tett mozdulatlan képpé, „tiszta történéssé". E tiszta történés - visszakanyarodva Weilhez a puszta szükségszerűségben és az engedelmességben fogantatik, testi ösztönzéstől és természetfölötti megvilágosodástól függetlenül, „a puszta természet" hatására. Ez a pont a passió centruma.

23 Ebben a pontban íródik a vers: „Csak eszköznek kell lennünk abban, hogy [...] a kérdésre megszülessen a megoldás, a fehér lapon a vers."

24 E megközelítés szerint a Nagyvárosi ikonok tovább absztrahálja a Harmadnapon élményanyagát, ikonszerűvé,

25 mozdulatlanná és időtlenné merevíti a feszült intenzitást.