Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

KASSAI GYÖRGY: Pilinszky és Franciaország

kodó, befelé élő." Simone Weil, éppen úgy, mint Pierre Emmanuel az „isteni csöndet faggatják", írja Emmanuelről szóló tanulmányában, azt a csöndet, amely, mint naplójában írja, a karthauziak csöndje, akiket a világgal való mélységes egység tesz képessé arra, hogy elnémuljanak, s a csendet ne mint a végső ürességet, hanem éppenséggel, mint minden dolgok szívét élhessék át. Pilinszky számára a francia katolicizmus a csönd, az elmélyültség, a lemondás vallása. Azt hiszem, mindezek mögött, a háttérben, alighanem a janzenista Blaise Pascal áll, akinek Pilinszky egy kétsoros verset szentelt, a parányi féreg halála és a kozmikusán kiemelkedő nap születése közé egyenlőségi jelet téve visszhangozva a pascali borzongást, amelyet a végtelenül nagy és a végtelenül apró szemlélete keltett ebben a misztikus filozófusban. Alighanem Pascal volt az, aki a francia bölcsek közül - közvetlenül, vagy közvetve - a leginkább hatott rá. Simone Weil kérdése: „Nem nevetséges feláldozni azt, ami van, azért, ami talán nincs is?" is a híres pascali „fogadás"-t idézi; tegyük rá életünket, fogadjunk, hogy van túlvilági élet, amelynek elnyerése érdekében érdemes önmegtartóztatást gyakorolni az evilágiban. A lemondás és az engedelmesség Pilinszky naplójának egyik főtémája. Isten teremtő aktusát lemondással utánozzuk, idézi Simone Weilt. De pascali az a borzongás is, amellyel a világegyetem idegensége, ellenséges végtelensége tölti el, („le silence éternel de ces espaces inifinis m'effraie") még istenes verseiben mint pl. a Panaszban: „így hívogatlak szótalan: / az örök hallgatásból, / idegen egeid alól / valaha is kiásol?", vagy a Kihűlt világ: „Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajított / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok." Idetartozik a mozdulatlanság kultusza is, amelyet művészileg többek között a mozdulatlan színház fejez ki, ezt Pilinszky Simone Weil mozdulatlan drámájából veszi át, de példaként megint egy francia drámaírót, Racine-t idézi, aki ugyanannak a XVII. századnak kiemelkedő egyénisége, mint Pascal. Wilson színházában is a csöndet érzékeli, mivel a naturalista színház párbeszéde egyik óráról a másikra hazuggá vált. Beckett drámáit egy huszadik századbeli Racine műveiként fogja fel. „A kopárság szépsége az egyetlen, amiben reménykedem" -, írja. A legszebb kép a képnélküliség, ezt ismét egy francia kritikustól, Bachelard-tól idézi. Ezek azok a képek, teszi hozzá, amelyek már a halállal vagy a születés előtti állapottal érintkeznek. Pascali borzongást érzek a Négysorosban is. Tóbiás Áron egyik „megmentett hangszalagjában" olvassuk: Hankiss Elemérnek a Négysorosról készített elemzésével kapcsolatban Pilinszky megjegyzi, hogy ebben a versben mindegyik sor más és más anyagból van és strukturális nehézség volt e négy egymástól lényegében rendkívül különböző, divergáló sort - annak ellenére, hogy hangulatilag esetleg hasonlók - egységben tartani. Hankiss, akinek ez az elemzése nem került nyomtatásban napvilágra, jelen volt egy előadásomon, amelyet a hollandiai Mikes Kelemen körben tartottam 1982-ben és amely nyomtatásban az Új Látóhatárban jelent meg; ennek során én is megpróbáltam elemezni a Négysorost, pontosabban a versnek az olvasóra gya-