Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

JELENITS ISTVÁN: Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán

alig érdemlő remény támadna fel. Milyen fönséges az étekl És milyen távlatot nyit a hatalmas halász ámuló alliterációja! A vers záró képe nem horrorfilmbe illő látomás, hanem valamifajta liturgia, az asztal már-már az oltár szinonimája. Ne felejtsük: a költemény 1942-ből való. „ínséges időből": a költő egykori osztálytársai közül sokan kinn harcoltak a fronton, barátja, Gervay Miklós talán már el is esett. Nem a világháború látomása ez, hanem az emberi lété, de 1942-ből. A Halak a hálóban 1942-ben jelent meg: alig két esztendő múlva a háború végigsöpört Magyarországon, eseményei magát a költőt is magukkal sodorták. Hová? Nem egyszerűen Bajorországba, hanem egy különös pokoljárásba, amelynek tapasztalatairól nemcsak verseit érdemes elolvasnunk, hanem néhány nagyon pontos prózai vallomását is. „Nincs értelme a fenyvesek közül kivillanó háznak, fedele alatt az eresznek, falaiban a kőnek. És nincs értelme, hogy épen áll, s ha rom lenne, annak se volna. És nincs értelme többé az égboltnak. Csillagok sincsenek ezután, csak kövek a légben, és madarak sincsenek, csak felszabadult tollcsomók. Mert semmi sincs többé: egyedül a pótolhatatlan Hiány van, mint egy pokoljáró misztikus negatív istenélménye. Mert ezek az emberek elhagyták Ot, és most O hagyta el a világot. Soha sehol nem éreztem oly vakító világossággal, hogy földünk a nagy isteni és emberi dráma színhelye, mint éppen itt, ebben a »sötetben«."

4 1959-ben idézi így Pilinszky azokat a tapasztalatokat, amelyekben a háború utolsó hetei alatt része volt. Nem azon frissiben írta le őket, mint - hál' Istennek - Radnóti tette. Emlékeit foglalja mondatokba, egy olyan látványt idéz fel, amely már látomássá lényegült át benne, akárcsak a verseiben. Néhánynak idézhetnénk a kezdősorát. „Újra és újra őket látom... Csak azt feledném, azt a franciát..." Említhetnénk a Ravensbrücki passió különös időszerkezetét is. A vers jelen idejű igékkel kezdődik („kilép, megáll, hunyorog, félelmetesen maga van"), s az utolsó versszak múlt időre vált át: „A többi már / a többi annyi volt csak, / elfelejtett kiáltani / mielőtt földre roskadí". A látomásból így lépünk át az emlékezésbe. Ezt a költőt nem a történelmi tanúságtétel igénye vezeti, sokkal inkább arról akar számot adni, hogy milyen maradandó felismerésekre vezette el az összeomlás átélése. Húsz évvel az események után Háborús nemzedék című írásában arra keres választ Pilinszky, hogy az évjáratába tartozók számára milyen közös „útravalót" adott a háború: „Engem személy szerint a háború tanított meg a társadalom, az emberiség, a személyes sorson túli világ realitására. Annál, amit közvetlenül megtapasztaltam, semmivel sem halványabbak azok az élmények, melyeket az események sugalltak számomra. Az, ami velem történt, semmivel sem személyesebb, mint amit mások, a többiek története kitörölhetetlenül belém vésett. A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk. Valamennyien elvesztettük személyes kis életünket, hogy egyek legyünk a gyökértelenségben. Mi már soha többé nem térhetünk vissza úgy a »csak szemelyesbe«, ahogy azt a háború előtt értelmeztük... A Passió története számunkra ismét hétköznapi valóság".

5