Tasi József szerk.: „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 6. Budapest, 1997)

TVERDOTA GYÖRGY: Pilinszky és Dosztojevszkij

recből, a jámbor kolostorlakókból és a példamutató Aljosából tehát - szeren­csére - nem hiányzik az emberi esendőség. Ezek után csak annak a kérdésnek a megválaszolása marad hátra: Hogyan olvasta Pilinszky a Karamazov testvéreket? Vajon a Novemberi elízium lírai hőse csak Aljosa angyali énjével azonosította magát? Vajon csak a jóságra, a szere­tetre, a jámborságra és engedelmességre buzdító prédikációt hallotta ki a műből, s kizárólag erre az oldalra utalt, amikor ismételten az „evangéliumi" jelzővel il­lette a szöveget? Első pillantásra talán ilyen benyomás alakulhat ki bennünk. Pilinszky úgy tesz a regénnyel, mint annyi regényhős, aki találomra felnyitja a bibliát és a szemébe ötlő sorokból személyes üzenetet olvas ki: „Igen, ma este én is a Karamazovok-ból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra. S alig kezdtem lapozgatni a könyvben, máris megakadt a szemem az egyik be­kezdésen." - kezdi a költő egyik prózai meditációját. „Azt hittem, értem és is­merem. - vallja a műről. - Most tudom, hogy mindig csak »utban leszek« ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet elég­gé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak, orromra iga­zítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon ol­vasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal." Hogyan olvassuk a Szentírást?, Bibliám margó­jára, A Karamazov testvérek margójára címek alatt megjelent cikkeiben kom­mentárok formájában kivonatolja az esszenciálisnak ítélt, továbbadható tanítás­ként kiemelt passzusokat szentként tisztelt könyveiből. „Szeresd az embereket, tevékeny szeretettel szeresd őket - hangzik a tanítás -, s akkor hinni fogod az örök életet is." - emeli át például a regényből Zoszima sztarec szentenciáját. Ebben a formájában Pilinszky olvasási módja, minden átszellemültsége da­cára nem lenne több, mint amit Mihail Bahtyin híres könyvében dogmatikusnak minősít, amely „saját pozícióját vitán fölül állónak tekinti". Kétségtelen, hogy ez a befogadói magatartás jobban fenyegeti a költőt, mint a relativista, amely „minden dialógus lehetőségét... fölöslegessé nyilvánítja", de számos bizonyíték van rá, hogy mégis elérte a bahtyini „igazi olvasó" szintjét, azaz a befogadás során megtörtént nála is „önnön tudatának... aktív kitágulása", végrehajtotta a „dialogikus érintkezést teljes érvényű idegen tudatokkal". Bármennyire is Aljosa álláspontjának fölényét hangoztatja^ nagy inkvizítorről írott fejezetben Ivánnal szemben, elismeri: „Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbe­széde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában ver­gődő, elmerült lelkeket." Tehát maga is belelép a szituációba, komolyan és gyöt­rődve átéli mindkét fél igazságát. Nem véletlen, hogy az elmélyült gyónás előkészítéséül, mint lelki tükröt ajánl­ja olvasói figyelmébe a regényt „de valahogy úgy, hogy mindegyik hősével, még az ördöggel is igyekeznék azonosítani magát, úgy, ahogy a templom végében sopánkodó vámos tette. Mert a »nagyvonalu« ő volt, s nem a farizeus, aki az ol­tár előtt örömét lelte abban a sok-sok gyalázatos bűnben, amit ő soha életében

Next

/
Oldalképek
Tartalom