Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

TÜSKÉS TIBOR: Nagy László: Inkarnáció ezüstben

utolsóelőtti helyen áll, itt az Asszony szeme került eléje, és a Hegyi beszéd követi. A vers e helyét az Összegyűjtött versek legutóbbi, 1995-ös ötödik kiadása is megőrizte. Az Inkarnáció ezüstben a költő nagy és szuverén látomás-verseinek, a hosszú énekeknek a rokona. A vers egyetlen hatalmas vízió. - Mi lehetett a vers kiváltó élménye, mi érintette meg a költőt, mi lehetett a versindító benyomás, mi alakult át itt költői látomássá? - Feltételezésünk szerint az élmény geneziséről, a versképző elemről az utolsó sorok vallanak. Innét fölfejtve értjük meg a költemény üzenetét. „FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT / NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT / SZKÍTA LELETEINKRŐL KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ / ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT..." Talán egy művészettörténeti albumban színes fényképen, talán egy múzeumi kiállítás üvegtárlóiban a valóságban látott a költő olyan szkíta ezüst leleteket, amelyeknek figurális rajza megindította képzeletét. Talán éppen tél volt, kint hóesés. A szkíta leletek rajzához a havazás, a kinti világ látványa társult, a szkíta leleteken látható két alak, egy férfi, egy nő pedig átalakult, „inkarnálódott" két élő szeretővé, a férfi lírai én-jévé és a megszólított nővé, a „te sörényes"-sé. A szkíta leletek, a hóesés és a két szerelmes mellett a negyedik versképző mozzanat valószínű a város képzete lehetett. Az utóbbi három olyan sajátos Nagy László-i versmotívum, amely külön-külön számos versében föllelhető: a havazás például A havazás árnyéka, Hószakadás a szívre, az ifjú pár a Menyegző, a város A város címere, A nagy atlanti homályban című versekben. Az Inkarnáció ezüstben talán azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert a motívumok együtt vannak jelen, szintézist, új minőséget alkotnak. A versképző elemek - nevezhetjük őket akár a költemény mögöttes, epikus meséjének, novellisztikus tartalmának is - persze csak csírájukban vannak jelen, a versformálás során háttérbe szorulnak, elhalványodnak, visszavonulnak, s a vers szuverén látomássá alakul. A vers nem a látvány, a szkíta leletek leírása; a költő a képet, a látványt, a leleteket szimbolikus erővel ruházza fel, a leletek „leírása" önarcképpé, önvallomássá formálódik. A tárgyi világ, a leletek csak versmag, alkalom, ürügy, ami köré a költő látomását, életérzését szervezi. Így oda jutottunk el, amit már előzőleg mondtunk: a vers nem élmény- vagy leíró költészet, hanem látomás, vízió, „megtestesülés". Erre utal egyébként már a vers címe is. Incarnatio: a keresztény hit egyik alaptanítása, a Katolikus lexikon szerint „a kereszténység egyik alapdogmája és az üdvösségtörténet legnagyobb ténye", megtestesülés, az örök Ige testté válása, Jézus születése, ünnepe karácsony. Karácsony: olyan versmotívum, amely természetesen társul a tél, a hó, a havazás képzetéhez, s bizonyára ez hívja elő a versben az „égő cukor és pörkölt dió aromájának" motívumát. A versben további liturgikus kifejezéseket is találunk: ilyen az „imádat", az „árulás" és a „harminc ezüst" kifejések. (Nagy László egész költészetére jellemző a liturgikus-bibliai motívumok használata, ezek már korai verseiben ott vannak). A költő azonban az incarnatio kifejezést átírja, a latin eredetű szót magyar ortográfia szerint használja, mintegy ezzel is jelzi, hogy itt a szó nem eredeti, nem vallási, az evangéliumokban elbeszélt tartalommal, hanem más, tágabb, profán jelentéssel szerepel. Itt nem Jézus születéséről, hanem a szkíta ezüst lelet átváltozásáról, megtestesüléséről, élő, eleven emberre válásáról van szó.