Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „Vállamon a bárányos éggel..." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében)

„VÁLLAMON A BÁRÁNYOS ÉGGEL...." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében) A Nagy László-i életműnek és a magyar költészet hagyományai rendszerében elfoglalt helyének kijelölésében kulcsfogalommá vált a Németh László-i „bartóki modell", illetve „bartóki szintézis" értékrendszere. Németh László gondolatmenete - az érzékelésmód jellegzetesen huszadik századi széltagolódásának elmélete, illetve annak magyar változata - a század eleji lírát úgy jellemzi, mint ösztön és tudatosság szétválását, ahol az egyik Ady, a másik Babits költészetében érhető tetten leginkább, sőt - meggyőződése szerint - ösztön és intellektus szakadása jellemző „bizonyos fokig egész irodalmunkra", Berzsenyi és Kölcsey, „az órjás és a literátor" vitáját ebbe a sorba helyezve tartja különösen jelképesnek, a Nyugat lírikusait pedig Bartók példájával szembesíti, s az elnapolt feladat megoldását, a szintézis - újbóli (?) - megteremtését tekinti líránk hosszú távú stratégiájának; Nagy László költészetét is ennek a programnak a szellemében értelmezi s benne véli meglelni e hosszú távú program beteljesítésének ígéretét: népiségében annak az ősi mélyrétegnek („kimélyült emlékezetnek") a működését, amely fölött „az új korszak embere" megépíthető. Az 1957-ben született tanulmány inkább prognózis, semmint diagnózis volt: amit akkor Németh László a Romantika nyolc versben című 1955-ös ciklus alapján bartóki hangnak ítélt, az valójában a későbbi művekben teljesedik ki, mint például a Menyegző hangszerelésében.

1 Jóslatra látszik mutatni Németh László gondolatmenetének másik, az akkori kortársi költészetre vonatkozó eleme is: metaforája, mely szerint líránk „színképe" Weöres Sándort követően ismét szétválik a „hősugarak zónája felé" és az „ibolyántúli felé eső spektrumsávra", egyben alkalmul szolgál az érzékelt két „tábor" szerinte vélt vezéregyéniségeinek nem csak szembeállítására, de lehetséges egységesülésérc, szimbiózisba fordulására is: a komplementaritás elve lehetővé látszik tenni, hogy a különbözés és a rokonság alapján kiegészítheti egymást Nagy László és Pilinszky János költészete: „e két irány nemcsak megértheti, méltányolhatja egymást, de szimbiózisba is léphet - méghozzá igen termékenybe". A jósolt kölcsönhatás e szempontból is később látszik igazolódni: a Versben bujdosó kötetről állapítja majd meg Csetri Lajos: „vissza-szorulnak a képáradatok, erősödik a szentenciózusság, mely törcdékgondolatok látszatra alig kapcsolódó, szabad asszociatív egymásutánjából teremt költeményt, erősen közeledve Pilinszky versmodelljéhez. (kiemelés tőlem: Sz.L.S.)"

2 Mi az, ami valóban köti-kötheti a két költőt egymáshoz? Mindenesetre - a hagyományoktól függetlenül is - az, hogy egy sajátosan elszánt következetességet,