Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „Vállamon a bárányos éggel..." (Bibliai motívumok Nagy László költészetében)

dul, az „ilyen"-nel minősíti is a „lelct"-et és vele a „majd"-ot: „nyomorult jelen" „bunda" - „vasbába-mű". Az utóbbi, a „vasbábák" metafora a két összekapcsolt képzetkörhöz újabb - differenciált - képzetkört asszociál. Mint a „vasorrú bábák" szószerkezetből elvont összetétel, a mesék boszorkányaira utal, ugyanakkor a „vas" jelzővel ellátott, alkotott metaforaként pedig a „bábák"-at minősíti gyilkosoknak. Egy lehetséges harmadik asszociáció visszavezethet bennünket a bibliai, mégpedig itt az ószövetségi képzetkörhöz: a „vasbábák" ugyanis lehetnek ellentettjei Mózes II. könyve bábáinak, azoknak, akik „félék az Istent, és nem cselekedének úgy, amint Egyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem életben hagyják vala a gyermekeket" (Mózes II. 1.17.) A vers egésze a Vértanú arabs kanca kérdését fogalmazza újra és mintegy korrigálja is a korábban adott választ: erőteljes felütéssel, háromszori nekifutással nevezi meg az alanyt, bizonyítva, hogy a jövő-gyilkosság nem a mi művünk, hanem a vasbábáké: Vasbábák, vasbába-árnyak ezek hasítják föl kifent késsel a nyomorult jelent... A gyilkosok: a mitikus rossz (a boszorkányok), a hivatásukat meggyalázok, a Mózesek elpusztítói. E képzettel szemben újabb háromsoros, egész versszakot (a szakasz fonetikai, szintaktikai és rímszerkezetét is) átfogó, átalakító ismétlés sem győzi hangsúlyozni, hogy a vezcklők viszont mi vagyunk: De a hidegre hűlt belet, jázmin-orroknak bűzletet mi viseljük mint bűnjelet... Az ismétlések ezúttal is felérnek három nekirugaszkodással, a léthelyzetre találó szó csak harmadszorra formálódik meg, lép be. A lét lehetősége számunkra más, mint a vezeklés; a lét nem tragikus, hanem abszurd: személyes bűn nincs, feloldozás sincs, ott feszül azonban bennünk a jellegzetesen huszadik századi, tárgyatlan, okot és célt nélkülöző vezeklés. Az eszkatológikus időértelmezés érvényes, de így annál rosszabb: a gyilkos áldozat celebrálása jelenvalóvá teszi a jövőt is, a jelen pedig nem más, mint a végérvényes kárhozat ígérete. A személyes viszonyulás ehhez az idő- és létértelmczéshez csakis ironikus lehet. Az elidegenítést szolgálják egyrészt a szöveg lineáris felületébe applikált reflexiók, mint például a „de milyen I selymes, ez mesteri munka" sor alkotta költői megjegyzés vagy a Jázmin-orroknak bűzletet" szarkasztikus megközelítése (mely utóbbi egyúttal a vasbábák asszociálta vasorrú bábák ironikus kifordítása, jelentéstani visszafordítása is lehet). Másrészt szemléletváltási kísérletről tanúskodik a vers rímszerkezete és metrikája is: a rímszerkezet is átvált a bűvös hármas ismétlésbe: abba edde eeec. A metrum, változatos verslábak után homogenizálódni igyekszik, megkísérli a jelentéssel inkongruens „hősi" - hexameterbe rendeződést. E rendeződési kísérlet