Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - VATHY ZSUZSA: Mit akar a prózaíró

MIT AKAR A PRÓZAÍRÓ? Mit mondhat egy prózaíró Nagy László költő emlékülésen? Miről beszélhet, mikor a költő, tudjuk az, akinek a szavak fontosabbak, mint bármi más? Amit leír, azáltal él, hogy leírja. A próza pedig - a szó egyenest, közvetlent jelent -, az értelem közlése önmagunkról, a világról. Természetesen azért vagyok itt, hogy én is tisztelegjek Nagy László költészete előtt; ennek pedig közelebbi oka a közös szülőföld. Nem Iszkáz, hanem a tágabbi szülőföld, a Somló, a Bakony és a falvak - Nagy László verse szerint sorrendbe szedve - „Vid, Nagyalásony, Dolna, Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba". Azután a város - hogy melyik, nem nehéz kitalálni, így szólítja meg Nagy László: „Pápa, Pápa, te pokol tornáca". De nemcsak pokol tornáca, hanem hársfaillat, zárdaillat, vágóhídszag, kékfestők, molnárok, örökös harangzúgás. És szellemi kaland, ahol újjászületik a rengeteg nyitott könyv által, a régi diákok és a gályarabok lelke által. A Zöldfa utca, ahol Pápán lakott, különös véletlen folytán számomra is ismerősökkel teli ház volt, szembetalálkozhattunk akár többször is, ő tizennyolc évesen, én még csak kisiskolás, vagy szembemehettem volna vele a Fő utcán, például, amikor József Attila kötetét hozta a hóna alatt a Fő téri antikváriumból. Amikor 1969-ben Nagy Lászlót személyesen megismertem, és megtisztelt azzal, hogy meghívott az asztalához, a szerkesztőségi asztalhoz és baráti asztalaihoz, a helyzet megtestesülése volt egy ideának, amit minden kezdő író táplál magában: ő, aki még csak kerülgeti az írást, szemtől-szembe ül az ikon-arcú nagy költővel, a Darázs-királlyal, és hallgatja, például, hogy éjszaka mit álmodott. - Azt álmodta, hogy röpült, úgy, ahogy megírta, derekához szorítva két könyökét. S ebbe a megtestesült ideába belefért az is, hogy bár szerettem és értettem Nagy László verseit, de eltérő alkatomnál fogva idegen volt számomra versei haragja. A bennük levő indulat. A „hatalmas kanördögök", „féreghosszú elevenek", „szénajkú eretnekek", „fejbe lőtt mének", „vérharmatos fejek", „szájbavert énekesek". Miért kell szüntelen élet-halál harcban élnie? Nem értettem, mert nem értettem még a kort sem. Hogy miért elárult, miért átfestett, miért hazugság-kárpitokkal dekorált a világ? Hogy mi fáj 60-ban, 65-ben, 70-ben Nagy Lászlónak? Mit jelent a „hamis glóriasor", „az örök zenebanda", „a sátán feketemiséje"? És hogy az Alkuk Kora, a Bűnök után: a Hazugság igenis megemészthetetlen. Ezt csak jóval később értettem meg. És utána azt is, hogy ő nemcsak az indulatok költője, hanem a szereteté is, ismeri a tündérek tornyait, a fülemülék pátoszát, és tudja, a lélegzés néha olyan könnyű, mint a szárnyalás.