Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - NAGY GÁSPÁR: Nagyon személyes vallomás

NAGYON SZEMÉLYES VALLOMÁS Magamtól s persze másoktól is kérdem: kinek a sajgó hiánya tette szinte viselhetetlenné és megoldhatatlanná az elmúlt másfél évtized szellemi-művészi egyenletét? Előbb egy hang, aztán egy kórus felel föl bennem hol szív, hol pedig gerinctájon, így: Nagy Lászlóé. Azé a Nagy Lászlóé, aki már több mint 17 esztendeje kiiratkozott a kortársi magyar költészet földönjáró eminensei közül. Mert tágasabb hazát keresett magának „a szó igazi hőse", kivel 1978. január 12-én - Naplója tanúsága szerint is - még utoljára végig beszélgettünk egy fél délelőttöt, éppen a magyar költők utolsó, fátumos versei ügyében. És Kormos Pista halálán búsultunk, akitől együtt köszöntünk el alig három hónapja, októberben, a farkasréti őszi napsütésben. Ekkor Szilágyi Domokos édesanyja kopogtatott a szerkesztőségi szoba ajtaján: az erdélyiek szörnyű helyzetéről hozta panaszos levelét Nagy Lászlónak, annak a költőnek, aki Szilágyi Domokosnak a Házsongárdig vitte a határon átcsempészett szavakat, a súlyos, gyémánt szavakat: hogy könnyű legyen neki az a föld. E délelőttön tudtam meg Nagy Lászlótól azt is, amit innen-onnan már hallottam rebesgetni, miszerint tavalyelőtt, első kötetem alapján József Attila-díjra javasolt. „De hát ott fönt éberen működnek..." - s legyintett az egészre, bíztató mosolyával. Annyi szent, hogy ettől a mondattól zúgolódás nélkül viseltem a tucatnál is több megszégyenítő esztendőt, amíg 1990. március idusán elért ez a díj. Tanulságos - s nem magam miatt mondom - az említett Napló 1976. november 30-i bejegyzését megnézni: Az írószövetségben „a József Attila-díj a téma, negyed 2-ig ott vitatkoztunk, illetve kerestük a megoldást. Ragaszkodtam Szentkuthyhoz, Páskándihoz, Csurkához, Csukáshoz, Tandorihoz, Székely Magdához, Bakához, Nagy Gazsihoz." Az örökös ízlés-diktátorok elgondolkodhatnának e névsoron, teszem hozzá mostani rosszkedvemmel. Engem ez a ragaszkodás minden díjnál jobban éltetett és kárpótolt. Tán a „riadalmasán szép sors" dramaturgiája hozta úgy, de ezen a délelőttön a szokásosnál közlékenyebb volt, megmutatta még hányatott sorsú versét is, kéziratban. Remélte, hogy hamarosan megjelenhet. így is történt. A Hószakadás a szívre január 21-én látott napvilágot az ÉS-ben. Külön büszkeségem, hogy búcsúzáskor elkért, vidámnak, játékosnak ítélt versemet - a Szénszünet a bajnokságbanX - még „betessékelte" ugyanabba a lapszámba a Páratlan oldal glosszái mellé. (A verset két remek futballistának, az Esterházy fivéreknek, Péternek és Marcinak ajánlottam. Az ajánlást persze valamelyik szerkesztőségi bal-bekk a nyomdában szépen lefaragta.) És egy röpke hét alig telt el, feketén szakadt ránk a hó, azon a január végi hétfői hajnalon feketén szakadt a halál az ő szívére. Nagy László e verssel búcsúzott, de még inkább ezzel köszönt előre az évtizednek, az évezredvégnek. Mintha tudta volna, hogy művéből sokszor merítünk majd erőt a