Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - GYURKOVICS TIBOR: Fából faragott fejű királyfi
Latinovits Zoltán, akkor a belső vérzés öngyilkoló sebeivel. Kondor Béla, Kormos István sebeivel. Ilyen sebekbe halt bele a fából faragott fejű királyfi-Nagy László. Hiába etette lyukas sebeit sűrű szalonnás-tojással, hiába itatta lyukas mélyeit öklendeztetőhánytatós karcos boraival - a test már ellenállt. Az életnek. Annak a kornak, melybe született, mely várományos népkirályfivá avatta, hogy aztán a belső sebek, hogy aztán a dacos elhallgatások, elmarjult igazságtalanságok önmagát vérző páncélja mögé lökje. Baudelaire is tudta ezt: „Lelkünket sok finom fogás koptatja rég s kezünk alatt tunyán bomlik a konok állvány, míg végre fölragyog az Alkotás, a Bálvány, melyén bennünk a vágy zokogó pokla ég!" A zokogó pokol, vagy a vörösmartys zokogó malom Nagy Lászlóban nem csupán az alkotás halványáért zakatolt elgyötört szívében, hanem azért a tájért, ahol és amelyért született. Azokért a földszagú emberekért, akik közt termett. Akiket pillanatra fölemelt, hogy annál mélyebbre alázzon a cselvető, mesét dünnyögő fasiszta kommunizmus, hogy József Attila jós-szavaival éljünk. Nagy László ezért halt meg. Az irodalmi test ebbe az ellenállásba lyukadt bele. „A só azt mondja: nem bírom a sótlan suttogás-unalmat az ideg hogy nincsen izom ami kinyom egy birodalmat". Ebbe halt bele Nagy László. De fohászaival is a reményt esengte. A nép-reményt. A Színészkirályért való gyászában túl a mindenkori gyávákon - Hiszen... „van ki egy életet pitizve kitölt" így kiált: „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhában, a gyöngyfehérben, / hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is őrült Király / Vicsorogd rám a reményt, miképpen / élve is, magadnak sereget csinálj..."! Ilyen remény-sereggel gondolunk Nagy Lászlóra. Nemzedék-nyomról-nemzedéknyomba lépve, mindennapos öngyilkosságunk halogató reményében, vallván vallja e kíntól bélyeges sereg, s mondom magam: „Nagy László hiába halt meg, / Nagy Lászlóból dől a fény... És: „Nagy László meghalt rendesen. / így szoktak a kardjukba dőlni / akik nem tudnak elidőzni / egy sima fekhelyen. // Nagy Lászlónak le kellett hullania, / mint zászlónak a török végről, / hogy harangozzanak, gondolkozzanak / emberek az emberiségről." Ezt írtam halála óráján. Ezt mondom színezüst reinkarnációjában. Fohászkodván az ő versével:
