Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - FODOR ANDRÁS: Emlék és napló Nagy Lászlóról

EMLÉK ÉS NAPLÓ NAGY LÁSZLÓRÓL Az első találkozások Máig eleven bennem a pillanat, ahogy az Eötvös Kollégium folyóiratolvasójának polcáról kézbeveszem a Valóság, a népi kollégiumok folyóiratának friss számát s elolvasom benne F. Nagy László Zuhatag című versét. Nemcsak a meggyőződés lobbant belém, hogy tagoló, súlyos szavakkal megérkezett valaki, akire vártunk, de kíváncsiságom is nyomban föltámadt. Azonosítani szerettem volna a szerzőt személyiségével, hallani eleven hangját, mely a rokonérzések, a közösségi küldetés jogán ekkora biztonsággal szól helyettünk. Kérdeztem róla Pándi Pált, aki bejáratos volt a Valóság szerkesztőségébe. Leírta az arcát, s különös ismertetőjelként hozzátette: - „süt belőle a tehetség." Úgy látszik, ennyi eligazítás elég volt ahhoz, hogy pár héttel később, 1948 tavaszán anélkül, hogy közben fényképét láttam volna, ráismerjek. A bölcsészet akkori szörnyű, Múzeum körúti épületében, talán egy 6-os terembeli gyűlésről sodródtunk kifelé. A lépcsőkanyarból visszanézve pillantottam meg kollégista társai között. Nem annyira botra támaszkodó bicegése volt feltűnő, hanem ahogy a lépés közben a hátrafeszült váll, mell, arc körül valamiféle hőköltető atmoszféra támadt, valamiféle szigorú méltóság és függetlenség légköre. Egy évvel később hangját is hallhattam véletlenül, a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkát lévő könyvsátornál. Első kötete, a Tűnj el fájás szerzőjeként éppen a Zuhatag című versét intonálta. Ahogy ott állt a barna-piros arcú fiatalember, rövid ujjú, kihajtott galléros, bordó ingben, vaskos, izmos karral, versmondó dikciója semmit sem enyhített a mássalhangzók fenyegető érdességén. Egész testi valója eggyé lényegült a magabízó kinyilatkoztatás lüktető lendületével. Pedig az 1949-es tavaszra próbáló, nehéz idők következtek. Egyik költőtársa - korábbi és későbbi nagyra becsülője - panaszolva mondta, hogy F. Nagy szántszándékkal beszűkíti horizontját. Bedobta a kályhába X. Y. nemzedéktársunk új verskötetét... Megveti az ilyen apolitikus, esztéta költőket. „Tudod, az a Laci legnagyobb baja, hogy nem akar tanulni." Savanyúbb irodalmi totalizatőrök már le is írták a befutó listáról a Tűnj el fájás költőjét. „Mit lehet várni tőle, aki új versgyűjteményét A tüzér és a rozs címen jelenteti meg?" Aztán négy évvel később a Gorkij fasortól az Oktogonon át, melengető napfényben együtt ballagok vele, a ,JNap jegyesével". Nem is tudom, voltaképpen bemutatkoztunk-e valaha egymásnak. Nincs szükség sok magyarázkodásra. A mellettem