Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)
„Műveld a csodát..." Vallomások Nagy Lászlóról - BEREK KATALIN: Nem éltem hiába...
tatkoztunk, sokat nevettünk, Laci bökverseket írt útban egy-egy város felé. Fáradhatatlanok voltunk, és hittünk abban, hogy jó úton járunk! Tudom, hogy az O fülébe is eljutottak azok a rosszindulatú pletykák, miszerint „Berek Kati beszavalta az egyetemisták fülébe, így muszáj volt Kossuth-díjat adni neki..." Mulatságos, de a Kossuth-díj II. kategóriájú volt. Ami a „beszavalást" illeti, hadd fűzzem hozzá: ha más érdemem nem is volt az életemben, mint az, hogy fiatalok százai mondták utánam verseit a különböző Ki mit í«d?-okon, szavalóversenyeken - ez valóban kizárólag az én érdemem volt -, kimondhatom: nem éltem hiábal Higgyék el, fantasztikus érzés volt, amikor egy-egy művelődési központban, könyvtárban nem lehetett egy gombostűt leejteni, annyi érdeklődő fiatal gyűlt öszsze, hogy halljon minket. Óriási beszélgetésekkel zárultak ezek az esték. A fiatalok kérdezték a Költőt, gyakran engem is... és mi válaszoltunk. A Kossuth-díjról jut eszembe egy kedves emlék. Az Egyetemi Színpadi esték után általában a Pilvaxba jártunk. Sokszor hajnalig tartottak a viták, értékelések. Egy ilyen alkalommal kaptam Lacitól egy saját készítésű vörösréz láncot, a következő szavakkal: „Itt van a te Corvin-láncod, mert Kossuth-díjat azt nem kapsz, Szerelmeském!" A láncot máig őrzöm, és Kossuth-díjat valóban nem kaptam. 1970-ben adtam oda az iíjú Sebő Ferinek Laci kötetét. Ő értő szívvel, jó kézzel gyönyörű verseket szedett ki műveiből a zene számára. Később összeismertettem őket, életre szóló barátság szövődött közöttük is. Amikor megismerkedtünk, fiatalok voltunk, szerettünk csapatosan együtt lenni, általában tizen-tizenketten mindig összejöttünk. Emlékszem például, egy alkalommal Laci ciganológus barátja mutatta meg nekünk gyűjtését. Hatalmas kedvvel fogtunk hozzá, és együtt fújtuk az eredeti cigánydalokat. A tévében is szinte hetente találkoztunk. Zolnay Pali rendezésében készültek például a Duna menti népek szerelmei című műsorok Laci fordításában. Nagy kalandnak számított az is, amikor a környező népek tiltott dalait gyűjtöttük csokorba. Egy bulgáriai macedón dal ihlette Lacit a Kórus című vers megírására. Az eredeti hangfelvételen ugyanis egyszerűen kivehetetlen volt az egyik sor szövege, így Szécsi Margit a dal ritmusa alapján jópofán azt mondta: „Ha vág a bajusz, vágjon...". Aztán megszületett a vers: „Ó szállj le ide, sólyom / ó szállj le ide, sólyom, / csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom..." A Menyegző születése a szó szoros értelmében pofonütötte a rendszert. Amikor másunk se maradt, csak az ifjúságunk, amiben hittünk, s egyszercsak azt vettük észre, hogy kifosztva, becsapva állva maradtunk... és folyt mögöttünk a lakodalom! Ezt a verset rajtam kívül nem mondta senki, talán éppen ennek a költeménynek a megszólaltatása váltotta ki Laciból az egyik velem kapcsolatos véleményét: „férfinak itt vagyok én magam, nekem egy Jeanne d 'Arc kell!" Nem szeretnék szerénytelennek látszani: soha nem beszéltem, nem írtam ezekről a dolgokról. De ha őszinte akarok lenni életem Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, végül is Őt, az Ő véleményét hallgatom el, ha nem mondom ki. Ő azt, amit én a
