Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

HUBAY MIKLÓS: „Egy égő kard lakik bennem"

belföldön megjelenő emlékiratok, visszaemlékezések, naplóföljegyzések rohamosan nyomulnak a mindjobban elértéktelenedő szépirodalom helyébe." Nem ez a pillanat, hogy ezt az értékelést megvitassuk, de azt elmondhatjuk, hogy fenyegetett helyzetekben a magyar irodalom (és persze mikor nem érzi magát létében fenyegetettnek, nyelvében fenyegetettnek?) a publikált művek mellett megtermi a maga elvermelt műveit. Ezekre aztán vagy rálel a kincsásó utókor vagy sem. Azt hiszem, lábunk alatt sejthetően van még egy katakomba-rendszer, ezután feltáródó naplókból. Ehhez hasonló - és ettől eltérő magyarázatok is - bőséggel hangzottak el az elharapózó naplóíró-jelenségre a debreceni Alföld e témában tartott ankétjén két-három évvel ezelőtt. Az maga is figyelemre méltó, hogy egy ilyen témájú szympozionra sor került. 3. A napló a napi esetlegességekből épül. Hogy a naplók aztán művekké váljanak, ezt a kompozíciós feladatot rendszerint az élet maga végzi el: jól, rosszul. Az élet finitizmusa ott lappang végső formáló elvként, a halált csattanóként tartogatva a legtöbb kitartó naplóíró-szenvedélyben. Előbb említett könyvében Tarján Tamás igen szépen hozza felszínre azokat a motívumokat, amelyek Nagy László naplójában már előjelei a hirtelen halálának - én is rátérek majd erre a kérdésre. Diadalmas elve volt ez a Nagy László kedvelt Mikes Kelemenjének is, a Törökországi levelekben, (mindezideig talán a legkoherensebbre sikerült magyar naplóban). Hisz az napon kezdte, amelyiken török földre léptek. Tehát azzal a nyilvánvaló elszánással, hogy mint a bujdosók közül a legfiatalabb - ő itt mindenkit túlél! - mindenkiről tanúskodjék és e szeretetteljes figyelem tanúskodásával egy új erkölcsi minőséget iktasson be a száműzöttek oly könnyen romlandó életébe. így is lőn. Elszántságának drámai hevületéi talán abban a pillanatban érzem, amikor a még csak huszonöt éves ifjú megkapja az anyjától kieszközölt császári kegyelmet, hogy visszatérhet Zágonba, és minden észérv ellenére mégis ott marad Rodostóban. Teljesíti a feladatát. Mintha a Gondviseléstől rendelt őrangyal vigyázna a kéziratra, fantasztikus viszontagságokon keresztül bukdácsol Mikes palackpostája, mindaddig, amíg aztán Kálnoky László nagybátyja az egri liceum könyvtárában lesz ennek a kéziratnak őre (mint tudjuk Kálnokynak Homálynoki Szaniszló maszkjában írott verseiből.) És az az epilógus is pontosan stimmel a műre, amit Lévay eztán megírt. „Egyedül hallgatom tenger mormolását." Az már másik kérdés, a naplóírásban való elmagányosodásnak a kérdése. Akár úgy, hogy kihalnak a bujdosók a mindenkit túlélő naplóíró mellől, akár úgy, hogy szubjektíve jut el a teljes elmagányosodásélményhez. Erről is végül egy szót még majd ejtek. A naplóíró - ha környezete tud vagy sejt valamit ebbeli tevékenységéről - könynyen gyanússá válik, mint az erdélyi magyar naplóírók a szekusok szemében, vagy mint Nizsinszky a felesége, Pulszky Romola szemében, aki az ellopott napló alapján deklaráltatta bolondnak a férjét, s egyszersmind holmi kultúr-héroszi hivatást is