Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BODNÁR GYÖRGY: Nagy László prózája

NAGY LÁSZLÓ PRÓZÁJA Nagy László monokultúrás író volt. Életművében az alkotás legtöbbször azonos a költéssel, s a vers nemcsak kifejezőeszköze volt, hanem indítéka is. Ebből a monokultúrából a festői és rajzolói ambíciók hamarabb kitörtek, mint a prózaírói szándékok, talán mert kezdettől fogva ösztönözték az alkotót. Éppen ezért a prózai szövegek Nagy László művei között eleinte inkább az írói életforma kísérői, mint önmagukban is érvényes művészi tettek. Első indítékuk a bemutatkozás, amelynek természetes formája az életrajz. A fiatal költő még nem költözött át verseibe, de első kísérletei már felkeltették az érdeklődést élete és eredete iránt. Nem tudjuk, mi volt a szerepe 1947-es bemutatkozásának, de az lehetett egy közösség tájékoztatása ugyanúgy, mint a költővé avatás azóta is szokásos kísérő irata. Életrajzi adatok, rövid családtörténet és nevelési beszámoló foglalata ez, amelyben csupán egy-egy mozzanat villantja fel az elbeszélt élet többletét. Azután a kollégiumi emlékezések következnek, vállalva a párhuzamos alkalmi írások ismétléseit és egymást gazdagító megközelítéseit. Itt bukkan fel először Juhász Ferenc is, s egy költőbarátság története, amely sajnos - az irodalom és az utókor kárára - a hetvenes években megszakadt. A kollégiumokat idéző írásokban is jelen van Nagy László alakuló stílusa - a lakonikus tömörség, s egy-egy jelzővel a konvencionális önéletrajz provokálása - de a stílus itt még csak nyelvi tulajdonság, amely nem válhat szerkezetté, amelyben a szöveg minden részlete az indíték, s a mondanivaló egyedül érvényes létformája. Az életrajz átminősülése elbeszélt életté Nagy László pályáján abban az interjúkompozícióban történik meg, amelyben a költő 1973-ban és 1977-ben tekint vissza elindító világára. A Szívemhez anyám közelít és a vele párhuzamos Eletem című emlékezés sem a regényesítésnek köszönheti többletét, hanem azoknak a kérdéseknek, amelyeket a java műveit immár megalkotó költő önmagának feltesz. Magántörténetének tényei változatlanok, de ezek olyan dialógusba kerültek, amelyben egy három évtizedes történelem ugyanúgy reflektál a maga szakaszaira, mint az emberi élet tragikus távlatait is megismerő individuum és a költősors titkával örökké szembenéző alkotó. E kérdések felől nézve már jobban izgatják a tudattalan létezésből előbukkanó első emlékek, mint a tényekkel és eseményekkel elmondható életelemek. Innen nézve az örökké szaladó anya alakja kerül előtérbe, majd az első mester a rajzolásban, s végül a versszerető asszony, aki egyidejűleg szülőként félti a fiát a Petőfi-sorstól. Azután azok az életrészletek ragadják magukkal a költőt, amelyek a regényújítások után annyi írót vonzottak vissza a két világháború között a Habom és békéhez, az örök, szilárd nyugvóponthoz. Szülei nagy korkülönbsége életrajzi adat, de az egyetlen emlék, amely a kézenfogva hazaigyekvő apát és anyát őrzi, kidolgozott jellemrajzot pótló részlet. A pásztorkodás, a nemi élet rejtelmeinek első emléke, s a lengyel tiszti zubbonyban eltöltött iskolai idő pedig olyan