Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

LAKNER LAJOS: Nagy László mai befogadásának lehetősége

rabban egyértelműnek tűnt feladata és szerepe (Új évszak jön), s önvizsgálatra kényszerülve rá kellett ébrednie, hogy az emberi indentitását lehetetlen csak valamilyen, a személyiségen túli egyetemes, örök érték jegyében elgondolni, az emberi élet legsajátosabb formájának ugyanis a pillanat adta élmény mutatkozik. Nyitva marad tehát a „De hol vagyok én?" kérdése (Számadás egy pülanatról). A korábbi Nagy László-versekben a lírai személyiség mindig szociális szerepben jelent meg. így van ez még a szerelmes versek többségében is. Ahogy a szakirodalom erre már rámutatott, itt sem adja fel „bajvívó" magatartását. Az utolsó korszak számos, részben már idézett versében azonban az új „én" nem szociális szerepként értelmeződik, mert a „versben bujdosó haramia" a szociális szerep mutatta képpel szemben „belül piros őzike-csillag" (Versben bujdosó). S a személyességnek ez az igénye felerősödik, különösen fontos emberi viszonyulásnak tűnik az utolsó korszakban. Bár kétségtelen, hogy korábbi korszakaiból is idézhetők olyan versek, amelyek e szociális szerepként felfogott lírai „én"-re való rákérdezés példájaként említhetők, de akkor ez inkább dacot, a bizonyosságért való könyörgést váltott ki, míg most a költő szerepéből a személyesség tereibe való menekülés lesz a lírai személyiség jellegadó törekvése: „ma csöndben leülve / egyetlen levél alá is - menekülnék ide belülre!" (Két sörényes). Sőt ez a szerepektől megszabadult „én" nem egyszerűen másnak, hanem az igazinak tűnik: „ez a test nem enyém, valahol távol / egy zöld porondra igazi valómat / leszögezted, idő, elrekesztetted, / elsikkasztottad s még a rácsok közt se / mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő." (A zöld sátor elégiája) A szerep általi önértelmezéstől való eloldódás szabadíthatja fel a legszemélyesebb emberi kapcsolatban, a szerelemben is „édes beszédre": „és íme, ha én vagyok én, ha vérem, / ha leheletem újra enyém, / ágasbogas gímként, karácsonyian, / megindul hozzád az ének". (Ajándék) A személyességgel szembeni szerepdominancia megszűnése egy új világtapasztalás lehetőségét nyitja meg. Az „élet s halál határá"-n (Tájkép magammal) álló, az embert csak az egyetemes emberi értékekhez mérő, egy nagy elbeszélés minden elrendező hitét valló eddigi világértéssel szemben annak a belátása merül föl, hogy „világom egy violamag", s a személyesség élménye is lehet eposzi rangú költői tárgy (Arany úr, az Őszikék meg én). Ha például a Szinbádban a mértéktartás még az igénytelenség szinonimája, most az ember számára adott lehetőség. Megrendül az addigi költői szerepben való bizonyosság s ezzel együtt a művészet társadalmi-emberi szerepének és lehetőségének korábbi értelmezése, ahogy erről az Ady Endre andezitből című versének következő, a tízparancsolatra való utalás (bálványimádás, 2Móz 20,1-17) által kétértelmű sora is tanúskodik: „faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!" Az utalás által nyitott kettősséget a vers végére feloldja a közösségért való művészi küzdelem heroikus vállalása, hisz a közösség veszélyeztetettségének tudata egyetlen művészi magatartást mutathat érvényesnek, amely a végzettel való szembefordulásban, a közösségért való szenvedésben találja meg értelmét, érvényességét. E művészi küzdelem egyetemességét eleve garantáló metafizikai értékek hiányának a felismerése („üres az égbolt") egyszerűen eltűnik a küzdelem vállalásában. S a metafizikai remények hiánya, s Ady sarokba csapott Bibliája kikényszerítette létkérdés egy másik,