Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

ARATÓ LÁSZLÓ: A befogadás kérdőjelei és lehetőségei (Nagy László tanítása a középiskolában)

az en =az emberiség képviselője az utolsó szakaszok eszmei és esztétikai kérdőjelei Az utolsó három versszakban előtérbe kerül a „Gyönyörűm" mellett, az erősen stilizált és mitizált költői én. A vers e szakaszait az - a korábbiakban módszeresen elkerült - egyes szám első szentélyű igei állítmányok jellemzik. Mintha az én a gyönyörűmtől erőt nyert volna a harchoz, és méltóságra, öntudatra, jogainak tudatosulásához vezette volna el a „Gyönyörűm" segítsége. Mintha Lukács György megfogalmazásával párhuzamos gondolat jelenne itt meg: a művészet az ember nembeli (=összemberi) öntudatosodásának elősegítője e versben is. Az előbbi mondatok már közvetve jelezték, hogy eszerint az értelmezés szerint, ha a „gyönyörűm" nem egy konkrét asszony, hanem az emberiséget történelmi útján végigkísérő művészet, akkor az én sem a „költőt", hanem az emberiség egészét megtestesítő mitikus figurát, kollektív lírai hőst jelent a versben. Más kérdés, hogy a mai olvasó némi jogos kétellyel tekint erre az emberiséghősre és a nembeli öntudat gondolatára. Az ezredfordulón, a huszadik század katasztrófái és embertelenségei nyomán az emberiség aligha lehet felhőtlenül büszke saját magára. Történetünk egyre kevésbé hasonlítható valami szép és egységes hősi elbeszéléshez - s talán sosem is volt az. A mitizáló és heroizáló záróképek talán ezért is csengenek némileg korszerűtlenül, hamisan a mai olvasó fülében.