Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

BORI IMRE: Jegyzetek Nagy László költészetéről

bolgár, a délszláv, az albán, a magyarországi cigány, valamint az udmurt, nyenyec, vogul és csuvas népköltészetből vett versek tolmácsolásai. A kezdő költő már próbálkozott ilyen típusú szövegek magyarra fordításával. „Még festőnövendék koromban, 1948-ban fordítottam néhány délszláv románcot..." - vallotta, amikor ezeket kötetben megjelentette. A bolgár népköltészetet, mint írta, „1951-ben fedezte fel magának, hosszabb szófiai tartózkodása idején". A finnugor népek költészete felé pedig az 1975-ös budapesti finnugor világkongresszus fordította figyelmét. A népköltészet költői kérdései ellenben az 1960-as évek derekán foglalkoztatták intenzíven. Akkor nyilatkozta: „A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lendületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink." Ott volt tehát Nagy László ihletének előterében a népköltészet is, s ennek van néhány fényes versdokumentuma: a Medvezsoltár, a Bagolyasszonyka, s néhány ujjgyakorlat, mint amilyenek „táncbéli tánc-szói"! A Medvezsoltár Görömbei András meghatározás szerint szerepvers, mint amilyen a Versben bujdosó című is. És valóban: a költő szinte szó szerint bujdosik ebben a vogul medveének mintájú költeményben. Ugyancsak Görömbei András emlegeti a nomád attitűdöt is, amely a „tisztább mértéket is jelenti". A kritikus itt - úgy tetszik - csapdába esett, hiszen a képvilág egy finom rétege mutat az ősforrásokra, a képzelet játékának egy-egy fordulata kínálja jelzeteit, miközben a költőt látjuk egy ellenséges világban. Pontosabb lenne azt mondani, hogy a lefokozott lét felismerését fogalmazza meg a költő: ... itt kuksolok éktelenül teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét, lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát, hogy végképp lebontsa magát A „mézre vadászó" pedig - a medveképzet természetes folyamányaként - „végül szakít epét", hogy mint írja, „méreg legyen minden pillanata". Egészen különös, a magyar népballadára tekintő Bagolyasszonyka című költeménye az 1970-es évek első feléből. A legkülönösebb magyar népballada mellé szegődött Kallós Zoltán balladakönyve nyomán. Fiatalok párnás játékának szövege volt ez a ballada Vargyas Lajos véleménye szerint, ám az „elhagyott bölcső, a párta vagy a menyasszonyi koszorú emlegetése valami szerelmi-házasságtörési történetet sejtet". Görömbei András nyomozása szerint a költőt a lélek itt üzenő titkai foglalkoztatták. 1976-ban kezdte írni, de még 1977 májusában sem tudta befejezni. Az életért könyörög a versben, hiszen a bagoly, a kuvik a halálmadár. Nagy László a versbe a madár latin nevét is beírja: Athene noctua, te, amíg kuvikolsz, kuvikolgatsz,