Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

MONOSTORI IMRE: „S nézzétek: Ady halott szemeit készül szemével fölszaggatni -" (Csoóri Sándor Nagy László-képe)

sa idején, ösztönösen is a modernség irányába fordult. Hiszen mindazt, amit költészetünkben - árnyalatosabb szó híján - a népiség fogalma jelöl (...) ő a legmodernebb költészet elemeivel igyekezett összeházasítani. (...) Nagy László korszerűségének egyik legerőteljesebb eleme tehát épp: ősisége. A hagyományokhoz fűződő viszonya." Ennek a lényege pediglen az, hogy az ősit, a régit, a hagyományt lírai átörökítéssel, költői átváltoztatással hangulatilag idézi föl. így lesz a történelemből „valami eltemethetetlen sajgás a múlt időkből, amelynek nincs neve, csak élete s lezajlási ideje van a lélekben." Egy másik - de szorosan ide tartozó - írásában Csoóri azt fejtegeti - és ezzel a fontos észrevételével együtt tárul elénk teljes egészében az ő Nagy László-képe -, hogy Nagy László nemcsak formateremtő költő, „stílus- és szókincsfejedelem", hanem - s ez elég ritka jelenség volt a magyar líra egész történetében is - szuverén ütemteremtő, ütemalkotó is. Ilyen költőket - mondja Csoóri - jó ha négyet-ötöt föl tudunk sorolni a magyar költészet évszázadaiból. „Mondjuk: Balassit, Szenei Molnár Albertet, Berzsenyit, Adyt, Nagy Lászlót. Ok azok, akik nem átvett formákhoz igazították hozzá elsősorban a nyelvüket, hanem, akik nyelvünk belső energiáit ismerve, szabadítottak föl belőle olyan hajlamokat, amelyek leginkább kifejeztek bennünket. (Forgácsok a földön) Mindent összevetve tehát egyértelműen megállapítható, hogy Csoóri Sándor több évtizedes időhatárokban mozgó, több évtizedig érlelt, formált és színezett portréja Nagy Lászlóról teljes és végleges. Arról tanúskodik, hogy Nagy László költészeti forradalmát s az életmű egészét nemcsak a huszadik századi magyar költészetnek, de a sok évszázados magyar líra egészének is az élvonalában látja és láttatja. Utóirat az utóélethez Az 1994-ben megjelent Hattyúkkal ágyútíízben című Csoóri-verseskötetben bukkan föl újra - s eleddig utoljára - Nagy László emléke. Az itteni motívum - tragikus. A Februári látomás (alcíme: „Nagy László halálának tizenötödik évében") víziója egy a költő sírján táncoló, azt tapodó gnómot idéz elénk. Az utalás - az irodalomtörténeti tények ismeretében - nyilvánvaló: megkezdődött - persze már korábban - a Nagy László költészetének mai érvényességét, egyszersmind esztétikai értékeit is drasztikusan lefokozni igyekvő szellemi irányzat támadássorozata. Melynek során többek között leíródott a Nagy László költészetét jellemző alábbi minősítés is: „üres és parancsoló hang, két pólusú értékrend, a szent és mágikus költészet kultusza, egyhangú motívumkészlet és statikus jelleg." (Kálmán C. György: Mi bajom Nagy Lászlóval? 2000, 1989. szeptember, 52.1.) Az offenzíva jól időzített: összhangban a népi-nemzeti hagyomány és tudat elleni általános támadással. De ez már egy másik történet.