Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

MONOSTORI IMRE: „S nézzétek: Ady halott szemeit készül szemével fölszaggatni -" (Csoóri Sándor Nagy László-képe)

hősét siratta benne - Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Ady, József Attila társát -, hanem a csodafiút, elemi erők birtokosát (...). De Nagy Lászlóban nemcsak a költői erő volt elemi, hanem a sorstudat is. Míg mi - kortársként vagy barátként - folyvást föl-alá rohangáltunk egyik lehetőségtől a másikig, ő a helyén maradt." Minden más mellékes körülményt elhanyagolt; mindent a szóra, a nyelvre, a versre bízott. „Nem ágált, nem marakodott, hanem teremtett. S ami elkészült, abban ott volt mindig az ítélete is." Nagy László életműve Csoóri Sándor szerint az ötvenes-hatvanas-hetvenes évtized alighanem legegyértelműbb, legkikezdhetetlencbb, legpontosabb és legtágasabb költői teljesítménye: ez a kor - Nagy László kora. Nagy Lászlót megidéző írásainak sora a nyolcvanas években is folytatódik. Mégpedig úgy, hogy egyre mélyül és tágul az a kép, melyet a Nagy László-i líráról rajzol. (Miközben persze számos korábbi fölfedezése, megállapítása, jellemzése vagy ennek egyes motívumai ismétlődnek.) Ugyanakkor elárul valami fontos személyes természetű motívumot is, amely minden bizonnyal lényeges magyarázó elve az ő belső Nagy László-kultuszának. A Nagy László megidézése című, 1983-ban írt versében egy közös autóútjuk emlékét örökíti meg, s a pillanat varázsában egyszercsak kibukik belőle a kései vallomás: „nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád". Majd lejjebb: „Öt éve halott vagy, de én még most is / ott megyek veled azon az úton." Aligha tagadható, hogy Csoóri Sándor személyes líratörténetében ezért szerepel még a hetvenes évtized is úgy, mint Nagy László kora, mivel Csoóri számára valóban ez az életmű a legközelebbi, számára valóban a Nagy László-i líra szól a legerőteljesebben és a legelragadóbban emberről, természetről, magyarságról, emberségről és egyetemességről. Hogy miképpen is épül ki végleges rendszerré, s ha úgy tetszik, válik hitvallássá, méghozzá a költészetről általában szóló hitvallássá Csoóri Sándor Nagy László-képe, arra a nyolcvanas évek közepének néhány fontos írása ad választ. Mindenekelőtt a Nagy László háza című két részes esszé és az 1986-os Debreceni Irodalmi Napokra készült előadás. Az előbbiben Nagy László költészetének elsődleges jelentőségét abban jelöli meg, hogy ő (és annak idején Juhász Ferenc) „a többszázados paraszti életet a krumpliföldek, az istállólámpák, a csordakutak és a jégverések földi köréből az egyetemes lét költői magasába emelte." Ennek a lírának egyik fő szólama a mítoszi hang. Stílusa „lávázó, fölfokozott, de mégis gyémántkemény". Emberi, morális szempontból - írja Csoóri - „Nagy László legszebb és legizgalmasabb kalandja épp a hűség volt. Egy roppant nehéz korban - a szellemi és erkölcsi romlás évtizedeiben - meg tudott maradni igaz embernek és igaz költőnek. Volt-e közülünk valaki nagyobb kalandok hőse?" Majd az egy évvel később kiadott második részben - korábbi, általunk is exponált helykijelölő gondolatainak megerősítése mellett - még kiemeli: „Benne testesült meg az a személy nélküli nagyság, amely a puszta létezésével is reményre bujtogatott." Az említeti debreceni konferencián Nagy László korszerűségéről folyt a vita. Ezzel kapcsolatban Csoóri Sándor kifejtette, hogy „Nagy László már rögtön, elindulá-