Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

MONOSTORI IMRE: „S nézzétek: Ady halott szemeit készül szemével fölszaggatni -" (Csoóri Sándor Nagy László-képe)

csúztat, megszüntet minden idejét túlélő múltat, hogy új emlékezet szülessen, új lehetőség, új kivilágosodás." A Darázskirály című műfordításkötetről 1968-ban írt esszéjében Csoóri Nagy László lírai forradalmában találja meg a később saját esztétikai nézetrendszerét is erőteljesen motiváló alapvető összefüggéseket. Azt írja, hogy a modern költészet „legnagyobb fényességét" a népköltészet és a szürrealista költői nyelv összetalálkozása robbantotta ki. A nyelvben „e kettős irány egyesítése a kétféle kultúra (...) egyesítésére adott lehetőséget (...). Ilyen értelemben Juhász Ferenccel együtt Nagy László végzett nyelvünkön belül bartóki átalakításokat." Továbbá: Nagy László költői nyelvezetében „anyanyelvünk minden képessége" megmutatkozik: „ódonsága és hajlékonysága, csöndje és kérgessége, sikamlóssága és tüze, népisége és szürrealizmusa." Morális értelemben pedig Nagy László műfordítás-válogatásai természetesen ugyanazt a fő tanúságot, meggyőződést, hitet közvetítik, mint saját versei: „az ember nem könnyen győzhető le. Sőt, legyőzetése sohase végleges." A Nagy László földi vonulása (1975) című esszéjében a Nagy László-i költői tudás mibenlétét kutatja, immár határozottabb kontúrral rajzolva meg a korábbi, ez irányú észrevételeinek magvát. Itt azt írja, hogy a Nagy László-i tudás alapja „nem is a népköltészet, mint ahogy sokan vallják, hanem az, ami magát az ősköltészetet és a népköltészetet is szülte, táplálta, fönntartotta. A közvetítő közeg helyett a dolgok eredete." Azaz: az egyetemes emberi jelképek, az emberiség közös emlékei. Nagy László halála - érthetőleg - megrendítő, katartikus hatású. Csoóri Sándor ezúttal mint nemzeti értéket, s mint jelképes szellemi tüneményt mutatja föl a Nagy László-i példát. A halálhírre írt versben (Furulya-csonk a szánkban), ekképpen: „Magyarország halottja, te, bazalt szemefénye, a zsuzsannás világnak balassis jó vitéze, meggyfában ember-meggyfa, vércsében ember-vércse vendégként várt a tenger, de már a várakozás, de már annak is vége. " A Siratóénekben (1978) pedig ekképpen: „László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága, téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa, veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán." Halálának egyéves évfordulóján Csoóri megerősíti a Nagy László-i szellemi jelenség „csodafiú"-érvényét, valamint ismét kiemeli e költői magatartás morális hitelének fontosságát. (Halottja tűznek, jácintnak. 1979.) „Valóban: aki siratta - írja itt Csoóri Sándor -, nemcsak a legnagyobbak közé fölemelkedett költőt, a szó igazi