Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

MONOSTORI IMRE: „S nézzétek: Ady halott szemeit készül szemével fölszaggatni -" (Csoóri Sándor Nagy László-képe)

Maga Csoóri Sándor a hatvanas évektől kezdődően úgyszólván két évtizeden keresztül tér újra és újra vissza esszéiben Nagy László költői életművének, illetőleg egy-egy kötetének vagy éppen egy-egy versének föl- illetőleg újrafelfedezéséhez. Időben az első ezek közül az 1961-es keltezésű Odaadás és elítélés című vallomása, amelyben arról szól, hogy Vörösmarty Vén cigányának végletessége az ötvenes években a magyar költészetben csak Juhász Ferenc és Nagy László sajátos látomásaiban tudott kirobbanni, megnyilvánulni. Esszéiben a későbbiekben is számos utalást találni Nagy László költői és líratörténeti súlyának, jelentőségének a méltatására, nem egyszer ismétlő-megerősítő jelleggel. 1968-ban - visszapillantva a hatvanas évek magyar költészetére - szól arról először, hogy Nagy László (és Juhász Ferenc) költői teljesítménye jelenti a hatvanas évek eleji magyar költészet csúcsteljesítményét. Az ő „verskatedrálisaik" - írja - nemcsak látványosságukkal, de lényegükkel is „uralták a terepet" a lírában. Nagy László költészetében ekkor - Csoóri szerint is - A Zöld Angyal és a Menyegző a csúcsteljesítmény. Két évtized múltán szinte megismétli ugyanezt a gondolatot a Műfajok őrségyédtása? című esszéjében (1987) - (itt már figyelme fókuszába kerül a kortárs magyar líra többi élő klasszikusa is), amikor arról ír, hogy Juhász majd Nagy László kirobbanóan nagy versei (A szarvassá változott fiú..., A Zöld Angyal, a MenyegzéS) nemcsak líratörténeti szempontból korszakos jelentőségűek, hanem - hitet téve az emberi szabadság és az emberi méltóság mellett - a hazai belső diktatúrával szembeni szellemi ellenállás monumentumaiként is. E nagy művek katartikus erejét - teszi hozzá Csoóri - persze valójában mintegy „csempészáruként" lehetett csak értékelni, legyen szó akár Juhászul tékozló országáról, majd később Illyés Kegyencéról, Nagy László Menyegzőjéről vagy Jancsó Szegénylegényekéről. (A pályakép zavarai. 1976.) Egy 1993-ban írt esszéjében (Kreón lábnyomában) ugyané műveket (Kegyenc, Szegénylegények, Menyegző), illetve Sánta Ferenc Árulóját hozza fel példaként a hatalom és az értelmiség, illetve általában a hatalom és a humánum konfrontációjának katartikus művészi megnyilvánulásaira. Még Nagy László életében Csoóri több külön, önálló esszétanulmányban is méltatja, illetőleg elemzi e költői teljesítmény rangját, súlyát és helyét a huszadik századi magyar lírában. A Zöld Angyal megjelenése után (1966-ban) külön elemzést szentel e műnek. Csoóri itt úgy fogalmaz - s ezt máshol is, többször is megerősíti -, hogy e vers nemcsak Nagy László „egyik legjelentősebb költeménye, de a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobb verse." A kompozíció szimbolikus-mitikus-metaforikus titokzatosságát ekképpen fejti meg és fejti ki a maga számára: „A Zöld Angyal hőse nem a Zöld Angyal, hanem Nagy László. O éli át, ő látja, ő szenvedi, ő tündérkedi végig a versben elszabaduló végzetet." A nyakatekert esztétizálás helyett pedig szívesebben használ köznapi kifejezést a költemény jellemzésére, olyanokat például, hogy - leltár, „végelszámolás". S elemző kisesszéjét azzal a súlyponti gondolattal fejezi be, hogy Nagy László nem tartozik azokhoz az „érzelgős forradalmárokhoz", akik „még mindig a szegénység lisztességjelző oszlopainak támaszkodnak (...). O inkább elbú-