Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)

rozottnak érezte ezt a tromfot a magasröptű versmondatok között, talán a későbbi Godolphin Arabian-példázat, a ménség magát a Szerelembe fekete koronának felküzdő képsorát gyengítő, azt a szöveg menetében idő előtt megelőző fordulatnak ítélte. Talán, mondhatjuk most, a kihagyás indoka azonban Nagy László műhelytitka maradt. Fordul viszont a íölényeskedés, a lenézés, a vállon veregetés másfelé. Mintha „comme-il-faut" városiak, a földeken csak a hasznukat élvező nagyurak minősítenék a költőt: „Kerlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával". Persze hogy a plebejus horgad föl Nagy Lászlóban: Iszkáz üzen vissza Érmindszentnck. A „természeti ember" a természetben szintén járatosnak, a paraszti világból érkezett a fölnövelő faluban is otthonosnak. Az El a faluból sorait az Alom egy Méhesről, a Hazamegyek a falumba, a Krisztuskereszt az erdőn strófáival ellenpontozó Ady Endrére rezonál a természeti, falusi emlékeiből folyton megújuló Nagy László, aki a Versben bujdosó és Jönnek a harangok énem, a két életmű-záró kötet idején maga is folyton a kozmoszban kószált: a falusi kicsi világban is, meg a végtelen űrben s a világtörténelemben is. Példa erre a Szederkirály, a Verseim verse, az Éljenek a fák! és a Jönnek a harangok énem lírai kalandozása. Meg az eddig csak kéziratban maradt - itt a kiállításon is látható gabrovói köszöntő, amelyet a bulgáriai Bozsenci egyik kertjében fogalmazott 1976 őszén, s amelyben meggyőző erővel csendül vissza az Adyt védelmező mondat: „Az a véleményem, hogy a modern idők embere teljesen elvesztette kapcsolatát a teljes világgal, csak félember, holott még nem is olyan régen együtt lélegzett a kozmosszal, s tudta a saját helyét a világban. Ma már sok olyan emberrel találkozom, akik a fecskét összetévesztik a verébbel, a diófát a rezgőnyárfával!" Szinte ars poeticát sűrítenek e mondatok: nincs autentikus művészet a természet, a valóság, a társadalom, a történelem pontos ismerete nélkül. „A költő nem tévedhet" - idézhetem máshonnan Nagy Lászlót, mert hitelét veszti. De lehet másfelől is fitymálni a ránk maradt örökséget: „Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik!" S itt lép elő Nagy László Godolphin Arabian példázatával, aki „sallangosan is a telivér mének királya". Hogy miért? Mert „vérben és tajtékban" megküzdött érte: a „fekete koronáért a Szerelemben". Nem a kivívott rang, az „ékes szerszám" a vétek, a bűn a költészetben, hanem a meghunyászkodás, a „kiváltságos ellenfelet" kikerülő meghátrálás, az élet-halálra szóló küzdelem feladása. Milyen elégtétellel lehet a cifrálkodásért szól emelőknek a szemébe vágni: „Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim." Ady Endre életművének genezisét is firtatva aligha megkerülhető a Lédainspiráció, a Baudelaire-hatás és az annyiszor emlegetett poétikai megkésettség. Nem is teszi ezt Nagy László. „Mondják - fordítva új irányba az ismerős szentenciákat -, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínú mellénynek, divatja múlt." Ki tagadhatná a tényeket, de tudni, érzékelni kellene azt is, hogy mögöttük, mélyebben rejlik a lényeg. Nagy László éppen erre összpontosít: „Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást