Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)

Mint ahogy ellentételezésként az sem véletlen, hogy 1920-ban Babits Mihály írja Adyról az egyik legértőbb tanulmányt, amelyben az eltávozott költőtárs szimbólumvonulatát az általa behatóan ismert Dante szimbolikájához hasonítja. S ezek után az már csak természetes, hogy a korai Ady-pörökben is tudja, hogy hol a helye. Nem fogadja el a „kettészakadt irodalom" vitában Berzeviczyék, az akadémia s a kisfaludysták egyezkedő gesztusát: az adytlanított Nyugatnak tett kompromisszumot, egyezséget. A Kosztolányi kezdeményezte 1929-es Toll-vitában sem áll oda a közben jelentős poétává és prózaíróvá növekedett hajdani barát mellé, hanem a kritika jogát és szabadságát is elismerve kitart eredeti álláspontja mellett: nemzedékük legnagyobbjának és úttörőjének ismerve el nyomatékosan Ady Endrét. Mert a minőség távlatosan nem lehet más minőség lecsepülője, megsemmisítője. Talán az Esti Kornél, a Tengerszem, a Számadás és a végső versek Kosztolányija is másként vélekedett volna, tetőző csúcsait elérve, ha erre módja lett volna, ha megadatott volna neki véleménye módosításának lehetősége. De a mi lett volna, ha... esélyeit latolgató látszat-konkrétumoktól sarkosan elfordulva valóban érdemes a költészet természetének megfelelő kötőszó használatára rákérdezni. Illik-e itt, idevaló-e a szellem, a művészet, a költészet ügyeiben, dolgaiban az egyértelmű választást igénylő vagy kötőszó? Hiszen már hagyománya is van korábbi időkből: Kossuth vagy Széchenyi, Petőfi vagy Arany, majd a marxista felnagyítással, osztályharcos éllel: Ady vagy Babits, Babits vagy Kosztolányi, József Attila vagy Illyés Gyula, Nagy László vagy Pilinszky János. Nem volna-e ideillőbb - kérdem én szerényen s a művészet, a költészet eredendő pluralizmusának megfelelőbb - az és kötőszó? Térjünk azonban vissza a vallomásával bíbelődő Nagy Lászlóhoz, aki tiszta emberi okosságával és jó ösztönű költői intuíciójával mindjárt Ady életművének gigantikus méreteire, fokozhatatlan arányú személyességére összpontosított. Mert tudta, érzékelte, hogy akkor a századforduló sivár, unalmas, már-már a semmitmondásba szürkülő, elszemélytelenedésbe kopott verscsinálóival szemben szükségszerű volt az átütő erejű személyes hang, a látomásos, a szimbolizáló-mitizáló érzékletesség, a provokáló lírai erő, a nagyság. Föl is horkantak hamar a költőcskék és tiszttartóik, elkezdvén rögtön a késdobálást. Tapasztalatokból is ismerte Nagy László a lírai személyesség fokozásával járó metamorfózis röptető erejét, hiszen az ötvenes évek fordulóján ez volt a sematizmus sivatagából az egyik kivezető költői út. S már megkezdődik a költői próza fokozatos átalakulása is prózaverssé, minthogy Nagy László vallomása egyre többször került bele a megemlékező Ady-műsorok programjába, így maradt ránk hangfelvételen egy közbülső, rövidített változat, amelyet a Magyar Rádió 1969. január 23-án felvett műsorában maga Nagy László olvasott fel. Egy másik felvétel, egy másik változat rögzítődött azután később azon a lemezen, amelyet Szécsi Margit állított össze Ki viszi át a Szerelmet gyűjtőcímmel Nagy László saját versmondásaiból. így rekonstruálhatók a közbülső módosítások. Például ez utóbbi lemez-változaton az, hogy egyetlen nemcsak stilisztikai jelentőségű inverzióval a megidézett költő-elődöt rögtön a nyitány élére állítja: „Akik Ady Endrét az öröklétben holtra sebeznék". Vagy az, hogy a késdobálókról szólva törli a „szánni lehet csak őket" félmondatot.