Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

KOCZKÁS SÁNDOR: „Nekem Nagy László ostora tetszik" (A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis)

„NEKEM NAGY LÁSZLÓ OSTORA TETSZIK" ( A föltámadás szomorúsága és a költői metamorfózis ) Polémiákban villan fel olykor élesebben az igazság. Vagy általában ilyenkor világosodik meg leginkább, hogy a vitázó mit is gondol a szóban forgó dolgok lényegéről. Történt 1968-ban, hogy két tucatnyi szellemi emberrel, főként költőkkel együtt Nagy László is kérdéseket kapott a Petőfi Irodalmi Múzeumtól. Vallomásra késztető kérdéseket Ady halála közelgő 50. évfordulója alkalmából, amelyek a költő jelentőségét, hatóerejét, életművének élő vagy elavult voltát firtatták, amelyek világirodalmi helyéről, a magyar líra történetében betöltött szerepéről faggatóztak. Ez a vállalkozás már önmagában is jelentős irodalmi tett volt: a megtépázott irodalmi autonómia visszaperlésének egyik erőteljes megnyilatkozása. Máig érdeme az akkori Petőfi Irodalmi Múzeumnak - személy szerint Vezér Erzsébetnek, aki megszervezte, sajtó alá rendezte és előszóval bevezette az Irodalmi Múzeumsorozat 3. füzetét - ez az 1969-ben megjelent Ifjú szívekben élek? című kiadvány. Benne 24 költő és irodalmár vallomása Ady Endréről. Nem véletlen, hogy 1972ben már a második módosított kiadására került sor a füzetnek, amelyben Adyról néhány korábbi elhagyásával és több új megszólaltatásával - összesen 29 szerző tett vallomást. Elképzelem Nagy Lászlót 1968-ban: előtte a fölkérő levél és a megválaszolandó kérdések. Már a kezdetektől fogva nem a részletekre, nem az érvelést igénylő tételezések lehetőségére figyelt. A személyes kihívást érzékelte benne. Azt, hogy olyan valakiről kell szólnia, vallania, aki a saját költői megújulásának is ihletője, alakítója volt. Hogyan is emlékezett az ötvenes esztendők elejére 1914-es Eletem című prózájában? „Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt." Az 1953-as, 54-es, 55-ös évekre utal Nagy László, a Gyöngyszoknya, a Havon delelő szivein'ány, A vasárnap gyönyöre idejére. Mert mestert, mértéket, arányt ki-ki úgy választ magának, ahogy azt belső szellemi szükségletei igénylik, meghatározzák. S ahogy azt a külső szorítások, kényszerek belőle kiváltják. Különösen egy olyan korban, amelyben a művészeti élet egész hivatalos apparátusa arra törekedett, hogy diszkontinuitásba, szakításba hajtsa az idősebb és fiatalabb nemzedékeket, hiszen örökségünk legnagyobbjait is csak fanyalogva, ideológiai szeplőkkcl kidekorálva voltak képesek méltatni. Aki azonban átélte már, hogy mit jelent az, ha a gyökereitől, a folytonosságtól akarják elszakítani, az tudatosan is ragaszkodik a megtestesült értékekhez, az emberiséget kiteljesítő életművekhez. így kötődik Bartók Bélához is Nagy László, akit