Tasi József szerk.: „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Lászlóról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 5. Budapest, 1996)

GÖRÖMBEI ANDRÁS: Nagy László organikus költői világa

Mintha a teljes emberi tapasztalatot mozgósítaná ő annak érdekében, hogy méltó választ adhasson korának egyre aggasztóbbnak ítélt jelenségeire. Életműve organikusan épült föl. Pályájának bármennyire vázlatos rajzán is erős vonásokkal kell jelölnünk a szervességet, a folytonos és következetes önépítő, önalakító szembesülést korának esztétikai és erkölcsi kérdéseivel. Világképének organikussága és szintetizáló jellege szavatolja annak a fenséges költői személyiségnek a hitelét, amelyik verseiben testet öltött. Ezért rendkívüli jelentőségű az, hogy ez a költői személyiség a sokféle módon motivált és megideologizált tehetetlenség, töredékesség és passzivitás korában létérdekű, minőséghitű, cselekvő, küzdő személyiség. A jobb emberi ügyek hűségétől nem menekülő, hanem azokat a lehetetlennel szemben is képviselő fenséges szellem, aki magatartását az emberi kultúra és történelem egyetemes tapasztalataiból, a természet organikus rendjének tanulságaiból formálta ilyenné. Soktérű megalapozottsága, gyökeressége, szintetizáló egyetemessége ad érvényt azoknak az aforizmatikus tömörséggel is kimondott ítéleteknek, szándékoknak, magatartáselveknek, melyek mély indoklással, gazdag referenciával, a közvetlenül és távlatosan megjelenített küzdelemből törnek föl költészetében, melyek világosan jelölik ki az emberi magatartás eszményi alapnormáit. Ezek a nemzet idézetkincsébe beépülő, még inkább beépítendő magatartáselvek Nagy László költészetében elképesztő mennyiségű és mélységű negatív tapasztalat ellenállásán törik át és érvényesítik magukat. A Nagy László-i eszmények, elvek ütközése a világgal az ötvenes évek elejétől nyilvánvaló. Ez az ütközés alakította ki költői világképének drámai jellegét. Másfelől viszont eme eszmények egyre zordabb közege formálta magának a költőnek az önszemléletét, de költészetének karakterét is. Az életművét érzékenyen figyelemmel kísérő kritika kezdetektől érzékelte azt, hogy Nagy László költészetének kivételesen gazdag a referenciális értéke. Halála után összegzőén is megállapította róla Czine Mihály, hogy „Ha lefordítanánk képeit, metaforáit köznyelvre, bizonyossá válna, hogy a közelmúlt belső történelméről, hiteiről, megtörettetéseiről lírában talán ő beszélt a legteljesebben."

6 Hasonlóképpen vallott Vitányi Iván is: „Ki fejezett ki legtöbbet a magyar valóságból? Ki adott a legmagasabb rendű érvényt annak, ami itt történt? Én úgy látom - s nemcsak most, a gyász szorításában -, hogy Nagy László."

7 Nagy László sohasem ragadt bele létének társadalmi közegébe. Költészetében „a kor nagy kérdései a személyiség alapügyeivel összeforttan, a lírai hős érdekei szerint öltenek alakot".

8 Ami őt igazán izgatta, az magának az emberi sorsnak az esélye a mi korunkban. Ezt az esélyt történeti és mitikus távlatokban is vizsgálta. //. Költészetének látomásos-meraforikus karakterét az egyedit és egyetemest együtt látni és láttatni kívánó szándék formálta ki. így alakította ki klasszikus fegyelmú, de