Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

BORI IMRE: Pontok Déry Tibor lírájának térképén

ban, miközben két, 1992-ben megjelent versét említi. Nem a versek minőségében látta a Nyugattal való együttműködés akadályát, hanem a költői irányának elutasításában: „A Nyugatnak, úgy tudom, elve, hogy helyt ad mindenféle irodalmi irányzatnak, ezt írta legutolsó számában is - rám ez nem vonatkozik?" kérdezte. Hadakozott az 1930-as évek elején is - akkor is verseiért -, míg prózájáról, érdekes módon nem esik szó, ami annak bizonyságaként értelmezhető, hogy Déiy költői mivoltának értékét akarta elfogadtatni a Nyugattal is! Nem árt megjegyezni, hogy az 1922-ben megjelent két verse a Nyugatban nem nyerte el az öreg Déry tetszését, amikor A fellwállatok című verseskönyvét rendezte! Déiy Tibor tehát makacsabb volt költői mivoltának affirmációja kérdésében és öntudatosabb is, mint ahogyan az évtizedekkel későbbi nyilatkozatai, viszonyulásai, általában „viselkedése" mutatja és feltételezni engedi. Ezért támadt az irodalomtörténészben is az esetlegességnek, a véletlenszerűségnek a benyomása. Mintha Déry, a költő, csak úgy véletlenül tévedt volna be a költészet szent ligetébe, aztán ott csetlett-botlott pár évig, majd felszabadultan - mint aki járványos kórból gyógyult ki - prózát kezdett írni, és prózaíróként klasszikussá érlelte magát. Becsapta Ungvári Tamást is, aki azt írta, hogy Déiy a „stílussal nem szakított, csak a költészettel" [Kortárs, 1966 december). Hornyik Miklósnak pedig Pilátus szerepében tetszelget, és költészeével kapcsolatban mintegy „mosta kezeit". „Hogy ezek a versek mit érnek, s hogy egyáltalán érnek-e valamit, ehhez nem mernék hozzászólni. Nagyon messzire kerültem el tőlük..." Vagy: „Hogy ez az új irodalmi forma mennyire érvényes életem munkájában, azt, mint az előbb is említettem, nem tudom megítélni. S hogy irodalomtörténetileg ér-e valamit, az nem érdekel, a filoszi munkák a magam esetében is, általában is, sajnos, kevéssé érdekelnek." Közben rezzenéstelen definiáló, amikor a közömbösség leple alól kikandikál: „De ha alaposan megvizsgálom magam, azt hiszem, olyanfajta lírikus vagyok, aki prózában tudom a lírámat kifejezni." Vagy: „Bécsben kezdtem el Kassák lapjába, a Má-ba verseket írni, amelyek azonban - ahogy ma visszaemlékszem rájuk és némelyiket elolvasva látom is - elég lényegesen különböztek attól, amit Kassák és Kassák több munkatársa írt. Főképpen azért, mert bármenynyire igyekeztem is, nem tudtam a logikát oly tökéletesen kikapcsolni, érzelmi világomból sem, ahogy ők tették... E verseim esztétikai vagy irodalomtörténeti szempontból kompromisszumot jelentenek a hagyományos gondolkodási forma meg egy új gondolkodási forma és kifejezés között." Igazán Déry Tibor a verseit - talán kitetszik - értékelte és nemcsak az 1920as években gyakorolta a versben való gondolkodást, hanem az 1930-as években is - A fellwállatok című kötete útmutatása szerint 1938-ig. S ha megfordítjuk egyik 1923-as tételét, amely szerint azért írta verseit, mert ő is, költőtársai is a „prózával kátyúba jutottak", akkor 1938-ban azért hagyta abba a versírást,