Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

KÁNTOR LAJOS: Milyen a Déry-novella? (Kert és Országút, illetve valóság, fikció és fmalitás között)

lés-gyűjteményt, a Tlieokritosz Újpesten-t véve alapul (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975. I-LT.) a tipológiát kedvelőknek tág terük nyílik az osztályozásra: az életképnek álcázott korjellemzéstől az átvilágító-analitikus, az iróniába hajló, a groteszknek megkülönböztetett szerepet juttató novelláig, s a filozofikus paraboláig számos változat fedezhető fel Dérynéi. De meglepő egység is. A gyűjteménynek címet adó, 1933-ban írt novellát a majd harminc évvel később született Philemon és Baucis-szal s a könyv - mondhatnánk akár: az életmű - záródarabjával, az Egy füredi délelőtt-tel láthatatlan, ám láthatóvá tehető szál köti össze. Ez a szál, ez a rendező elv tulajdonképpen nem műfaji, bár annak is tekinthető; magától Dérytól kölcsönözhetjük megnevezését, ebből a szövegrészből: „Emlékezem ifjúságomnak egy korszakára, amelyben a helyes élet ismérveit egy jelszóba véltem tömöríthetni: Kert és Országút. Kert, amelyben a természetet otthonommá nyesem, enyhhelynek a külvilág zaklatásai elől, és Országút, mely innen el is ide mindig visszavezetve, az emberiség kis és nagy kalandjaiba futtat." Tehát: Kert és Országait. A fiatal s az idős író világérzékelésében. Mint ahogy maga a fiatalság és öregség, az emberi élet két szélső alaphelyzete ugyanúgy téma, Jelszó" mindvégig Déiy számára. Némiképp önkényesen, három novellacímet emeltem ki az életműből. A Tlwokritosz Újpesten (1933) s a Philemon és Baucis (1960) azonban nem csupán keletkezési dátumánál fogva alkalmas a kiemelésre - már címűk fölkeltheti a figyelmet: utalással az antikvitásra, a szerző állásfoglalásra készül. Theokritosz, a költő („megállt egy védettebb sarokban, s kezét orra elé emelve, rózsaszínű körmeiről óvatosan lefújta a porszemeket") kényszerű sétája során a külvárosban nem éppen idilli tájjal találkozik; egy befásított térre érve a padokon, a fűben sűrű fürtökben ülő, fekvő emberekbe ütközik, föl kell hát tennie önmagának a kérdést; „mi ez az öreg nyáj itt, vén julioknak ez a topogó gyülekezete, az aggság éji hadai miért vakaróznak itt a szabad ég alatt?" A novella erre ad választ, no meg arra, hogyan szabadíthatók meg ezek a Népházból kikerült öregek a vakarózástól. (Theokritosz kiveszi zsebéből az ezüstsípját, belefúj, s a poloskák utánamasíroznak.) A Philemon és Baucish&n távol bármiféle iróniától, a két békésen-csöndesen ejtőző öreg van birtokon belül, peremvárosi kertjük-házuk a nyugalom, a szeretet és összetartozás szigete - a születésnapi készülődésbe robbannak be a lövedékek, majd a sebesült (56-os) fiatal harcos. Itt élesebb a kontraszt az ígért idill („az őszi napfény a levele hullt diófának már csak az ágait rajzolta fel, egy-egy himbálódzó levél topázfüggőjével"), a külvilág által kiprovokált dráma, a tragikus kifejlett (az öregasszony halála) között. A novellazárásban a felvillanó reményt, „valami furcsa, kis boldogság"ot, az előszoba sötét benyílójában szülő kutya hozza. A két pólus közt - mind