Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)
BOTKA FERENC: Déry Tibor és Németh Andor (Egy katalizátor szerep létrejötte és változásai)
ÇO.ÇT.tit* SC.-ben nek" szánt irodalomközvetító' magatartásra is, amelyre - mint láttuk - Németh tudatosan készült. Elemzéseinek pozitívumait elismerve azonban nem hallgathatjuk el, hogy megítélésünk szerint - a találó részmeglátások ellenére - Németh alapjaiban értette félre A befejezetlen mondat szerzői üzenetét. Bevezető sorai a művet ugyanis „ a könyörtelen osztályharc magasztalása "-ként jellemzik. Későbbi megállapításai ennek megfelelően a regény társadalomképét kettéhasadtnak mondják, amelyben a két osztály között áthidalhatatlan szakadék tátong. Proletárfiguráit kérlelhetetleneknek és keményeknek mondja, világukat bezártnak, az érdekeiket képviselő kommunista mozgalmat öncsonkítóan célirányosnak; amelynek tagjaiból kiszorult minden magánérzelem. Ennek a világnak a magasztalását tűzte volna ki maga elé a szerző 1 ? Valóban ez lenne kiolvasható a mű egészéből? Nem kétséges, bizonyos szövegrészekből - elsősorban párbeszédekből - kiolvashatók hasonló megállapítások, főleg ha csak az elhangzott kijelentéseket vesszük figyelembe. Ám ha a „történet" egészére figyelünk, a különböző cselekményszálak nem is túlzottan rejtett vonatkozásaira, úgy megítélésünk szerint egy a Németh által megfogalmazottnál sokkal összetettebb értelmezés hüvelyezhető ki Déiy koncepciójából. Már az arányokkal is baj van. A „proletárfigurák" közül mindössze ötről állítható, hogy „kérlelhetetlen és kemény". De még Rózsa Lajos és Rózsáné, fiuk, Péter, a mozgalom István elvtársa és Krausz Évije sem mind következetes. Rózsáné kezdetben valóban mereven elutasítja a „túlsó oldalról" jött Parczen Nagy Lőrinc közeledését, de az Országbíró utcai házban történt kihasználása és megaláztatása láttán megenyhül irányába, már-már anyai érzések támadtak benne. Péter, aki hosszú ideig gyűlöli a neveléséről gondoskodó Lőrincet - egy kritikus pillanatban - az életét áldozza érte. Igaz, Krausz Évi valóban feladja egyetlen igaz szerelmét a mozgalom parancsára, ám az író eléggé egyértelműen érzékelteti a gesztus „befejezetlenségét" és értelmetlenségét. Nincs helyünk az ellenéi-vek további soijázására, például, hogy az „osztály" mennyire nem egynemű, de még a mozgalom sem; hogy Rózsa Lajos nem tudja igazán gyűlölni a politikailag ellenségnek deklarált szociáldemokrata üldözőit; hogy az Országbíró utcai bérházban hány és hány egymásnak ellentmondó egyéniség vonul fel előttünk - köztük olyanok is, mint a gyönyörű Cisz és a csavargó Kesztyűs, akik utóbb nagyon is könnyedén illeszkednek bele egy másik, kényelmesebb - és állítólag a „szakadék" túloldalán fekvő - életformába. Véleményünk szerint A befejezetlen mondat messzemenően nem csupán „a könyörtelen osztályharc magasztalása", s alapkoncepciója legfeljebb súlyos tévedések és félreértések árán sorolható a szektásság fogalomkörébe (mint ahogy azt Lukács György tette - Németh széljegyzeteit kiegészítve). Lehet, hogy Déiy micisapkát viselt a regény megírása idején, sőt az is lehet, hogy - baráti
