Botka Ferenc szerk.: „D. T. úr X.–ben”. Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 4. Budapest, 1995)

BORI IMRE: Pontok Déry Tibor lírájának térképén

a maga költői gyakorlata kérdéseiben is. Öregkorában tett nyilatkozatai mutatják, hogy tudta, ismerte a maga versének sajátos természetét, e versek különvonásait, nevezetesen közöttük azt, hogy hiába igyekezett, a „logikát nem tudta oly tökéletesen kikapcsolni" sem verséből, sem érzelmi világából, mint költő barátai tették, minként mindezekről Hornyik Miklósnak vallott. Hogy valójában így volt, éppen az Utolsó szó megírásáról készült elemzése dokumentálja, s hogy mennyire értett a vershez mindvégig, Szabó Lőrincnek A hiiszonliatodik év című kötete 104. szonettjéről készült tanulmánya bizonyítja, amely egyszerre verselemzés is, önelemzés is! Úgy tetszhet, az Utolsó sióról írott tanulmány mindennek a cáfolata, amit mi is mindmáig a szürrealista vers írásáról tudtunk, hiszen az ellenőrzött versírásra példa az, amit ő elmondott, mert az asszociációk szabadsága sem korlátlan szabadság az ő felfogásában. A vers, tőle kért kifejezéssel, a „józanság őrülete" — méghozzá Hölderlin példája nyomán, mert a nagy német nemcsak Déiy „férfikorának kedveltje" volt 1965ben, hanem hivatkozási alapja volt már 1928-ban is. Hölderlintól származik a becsvágya, „úgy írja meg a verset, hogy a visszatartott szenvedélyű képek után, melyeknek tüzét a takaró hamun keresztül csak érezni lehet... a belső pátoszt" a határpontjáig fokozza, majd a versre bízza, hogy a „tehetetlenség törvényénél fogva saját lendületével fussa be" az utolsó métereket a beteljesüléshez. Elemzésében az Utolsó szó két változatát kínálta fel, hogy megmutassa, milyen gyomláló munkát végez a szürrealista költő is, ha esztétikai igények munkálnak benne! Amit észre lehet venni, hogy Déiy Tibornak a versről írott tanulmányai általában a kinyilatkoztatás hangját is hordozzák, ám csak annyira deklaratívak, amennyire e műfaj természete (ha önálló műfajnak fogom fel az esztétikai kérdésekről készült tanulmányokat) és az adott korszak, tehát az 1920-as évek karaktere megkövetelte. Ebbe pedig a dogmatizmusnak a színező jelenlétét is feltételezni lehet. Ezért írhatta Déiy Tibor Mihályi Ödönről, ifjúkora egyik barátjáról szólva, hogy annak idején „nekikeseredett bús egyházatyák voltak mindahányan". De verseket írtak, dacolva a mulandóság fenyegetéseivel. S hogy ellenállásuk eredményes volt, bizonyítja, értekezletünkön Déiy Tibor verseiről beszélhettem.