Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZIGETI LAJOS SÁNDOR: „iramló fényt a tengeren" (Menekülés- és teremtésmítosz József Attila lírájában)

Mint látható, a teremtés, a tenger, a víz motívuma a korai és a késői költészetben releváns. Magyarázatot erre a következőkben látok: a Vágó Mártával történt megismerkedés idejétől kezdve fölerősödnek költészetének bensőségesebb hangjai, a nagy archetipikus szimbólumképzetek - a jellegzetesen József Attila-i arányosságigénynek megfelelően - emberi léptékűvé kicsinyülnek; e szemléleti változást úgy is felfoghatjuk, hogy a makrokozmosz megteremtésébe belefáradó lélek törvényszerűen fordul saját mikrokozmosza felé, mintegy „új bőrbe" bújik, költészetét inkább az apró lények, miniatűrök antropomorfizálása kezdi jellemezni. Logikus e szemléletváltás, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy korai korszakának világokat mozgató lírája óhatatlanul összekapcsolódott a kor divatos expresszív jellegű, biblikus, Walt Whitman-es, kassákos öblös szónokiasságával, de emberi érzés eredménye is lehet a gesztus: a harsány, széles ecsetvonásokkal megrajzolt nagyléptékű vázlat után az intenzív világteremtésnek igyekszik szentelni figyelmét a költő, az volt fontos, hogy kozmikus távlatokból alászálló, „tárgyiasulni" vágyó költészete megtalálja tárgyait.

7 Csakhogy a teremtés szándéka szinte meghiúsulni látszik, a motívumok új, negatív értelmezést nyernek, az elemekkel mintha hirtelen történt volna valami. A legszembetűnőbb a levegő állapotának megváltozása a szél motívumában, mely mindig is fontos volt József Attilának, különösen az anyaversekben: „A szegényaszszony rég halott már, / de fiát a szél el nem hagyja" (Április 11, 1925). Most sem hagyja el, de lelassul, elcsendesedik, csupán leng, hull, remeg, ing, száll, hömpölyög, lengedez. A nyugtalan szél mindig is az izgága, mindenhová befurakodó értelem metaforája volt József Attilánál, ha lelassul, azért teszi, hogy átadja helyét a kontemplációnak, a nyugodt és bölcs szemlélődésnek, a számadásnak, a mérésnek és megmérettetésnek (Holt vidék, Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia). De, mit is tesz a szél? Az ól ajtaját babrálja (Holt vidék), tovaringatja a zümmögő időt (Határ), kóbor kutyaként jár (Külvárosi éj), lebeg lebontva (Ritkás erdő alatt), de a legkülönösebb metafora mégis ez: „Csontos öreg nő ez a szél"; tétova, tűnődő, kiszolgáltatott és aszexuális. A vers, melyben olvasható, a Németh Andornak szóló Ballada szomszédságában született Sárga füvek. Emlékezzünk csak ismét a teremtésre, mégpedig a harmadik napra: „Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon a ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap." Ugyanez a „gyenge fű" így formálódik meg a József Attila-i versben: Sárga füvek a homokon Csontos öreg nő ez a szél A tócsa ideges barom A tenger nyugodt, elbeszél Dúdolom halk leltáromat Hazám az eladott kabát Buckákra omlott alkonyat Nincs szivem folytatni tovább