Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

SZÍVÓS MIHÁLY: Válság és eszmélet. József Attila filozófiai fejlődésének vázlata 1935-ig

A meglett ember harmadik meghatározása a két előző, ellentétes tézis szintézise. Ezért négy, egymást részint tagadó, részint kiegészítő tételt foglal magába, melyek önmagukban egy-egy magatartásforma tagadását jelentik. E magatartásformákat azért kell tagadni, mert folyományai az antitézis korlátozottságának, mely tartalmazza a hivatásos forradalmár álláspontjának lényegét. József Attila ezt semmi esetre sem tekinti csúcspontnak. Aki ugyanis olyan fokozatig jut el, hogy készen áll „életének talált tárgyként való visszaadására", azaz önmagának feláldozására, az az egyén a folytonos készenlét torzító hatása miatt - az önmaga vagy mások általi kiválasztottság tudatának állandóságában - a négy tagadott magatartásforma által megtestesített erkölcsi vétket követheti el. Az utolsó mellékmondat tehát, mely az előző két tétel szintézise, négy tagadást foglal magában. A szintézis első tétele: „ki nem istene... se magának...". Ismert kifejezés, hogy valaki számára egy másvalaki isten, akinek a szavára és érdekében mindent megtesz. Aki önmagát tekinti istennek, arra vonatkozik ez az első tétel. Ez a tétel visszaidézi az első tézisben a morális lény megszületésével együtt jelentkező egoizmust, de itt már tagadott formában. Tagadja azt a magatartást, hogy valaki önmagának istene legyen, mely leginkább a nietzschei értelemben vett felsőbbrendű embert fenyegeti. A szintézis második tétele: „és nem papja se magának..." Az itt tagadott magatartás: önmaga számára papnak lenni, azaz önmagát szolgálni, önmagáért tenni meg azt, amit egy pap máskülönben istenért tart megteendőnek és ezért megtehetőnek. Ennek a magatartásnak velejárója, hogy önmagát erkölcsi értelemben vett tárgynak tekinti, hiszen ha önmaga számára pap, akkor magát evilági istenhez való viszonyában tekinti annak. Ez visszaidézi az antitézisben foglalt mozzanatot, nevezetesen az életnek a halál felvállalásával bekövetkező, visszavonhatatlanul tárggyá való változtatását is. E két tagadott magatartás együtt kapcsolatban áll az első tagadással, mely az első tézisben, azaz az első alárendelő mellékmondatban olvasható, és annak is az első részével „kinek szívében nincs se anyja...". A két tagadott magatartásforma akkor áll elő, ha az anyáról való leválás és a tőle való függetlenedés nem történik meg. Az egyénnek anyjához való viszonya az önmagához való viszonyának a kulcsa, míg a világhoz, másokhoz, a társadalomhoz való viszonyt inkább az apa alakja közvetíti. A szintézis harmadik tétele: „ki nem istene senkinek." A tagadott magatartás: más vagy mások számára istennek lenni. E tétel tehát tagadja azt a magatartást, amikor valaki mások számára isten-vezérré kíván válni - például a munkásmozgalomban vagy más mozgalomban.

50 A szintézis negyedik tétele: „ki... nem papja senkinek." A tagadott magatartás: más vagy mások papjának lenni. Ez természetesen nem általában a papi szolgálat elvetése, hanem csak a magát istenné nyilváníttató vagy istennek képzelő egyén melletti szolgálat tagadása. (E tagadott magatartáshoz áll közel Koestler Rubasov nevű főhőse.) A harmadik és negyedik tétel a tézisben foglalt tagadás második részével „kinek szívében nincs se...apja..." függ össze. Ez utóbbi két tagadott magatartásforma alakulhat ki annak következményeként, ha nem megy végbe az apától való függetlenedés.