Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BORI IMRE: Vonás József Attila, a bölcselkedő arcképén

gét jelenti, amelyben az önlét és világállapot határai már egybeestek. Ezért tartom most is kulcsversének a Reménytelenül címűt, egyben egzisztenciális versének is, hiszen a „semmi ága" az a nullpont, egy koordinátarendszer metszési pontja, amelyben az abszurdum, amely Camus-ék fő kategóriája, izzásig hevül és megmutatja magát. S mindez az értelem éles lencséje alatt játszódik le, amely nemcsak „nagyít", de arányaiban mutatja a világot, a világban az embert. Idéztem és idézem Camus Sziszüphosz mítoszának egy szöveghelyét: „Az abszurdum érzése nem születik egy tény vagy egy benyomás egyszerű elemzéséből, hanem egy tényállás és egy bizonyos valóság összehasonlításából támad, egy tett és a világ párhuzamba állításából, amelyben a világ a tettet túlnövi. Lényegében az abszurdum: elválasztottság, s nem található az összehasonlított elemek egyikében sem. De szembesítésükből keletkezik... Az értelem síkján vizsgálva: az abszurdum nem az emberben és nem a világban van, hanem ezek együttes jelenlétében." József Attila reménytelenségnek nevezte ezt a benne keletkező, növő érzés- és hangulatvilágot. Reménytelenségnek, mert köznapi formájában ennek érzi az ember életének azokat a szakaszait, amikor a holtponton áll a maga élete és a világhoz való viszonya, és vállalja ezt a viszonyt, ezt az ilyen életet, mert azt látja, hogy minden ember eljut egyszer ebbe a helyzetbe, a magányosságnak, az emberi viszonylatok közt az elhidegültség talán legrettenetesebb megjelenési formájába, ebbe a kozmikus állapotba, amelyet a Reménytelenül rögzít képeiben. De idézhető lenne az Eszmélet X-ik verse is. Már nem ösztönös reagálása ez a költőnek, nem a hangulat szeszélye kormányozta. Filozófiai meditációt olvasunk, megvizsgált, felmért és megértett élethelyzet, amelyben a vállalás gesztusa is ott van. A vállalás pedig az abszurdum érzésének a szülőanyja. A költő nem spekulatív úton érkezett eddig a pontig: az életéből következett, múltjából, eredetéből, és abból a zsákutcás sorsfordulatból, amelybe a harmincas évek során jutott. Ebben volt egy pont, ahol élete abszurd helyzetei önmaguk ellentétébe csaptak át, a nem vállalás pillanatáig, amikor is a filozófiai öngyilkosság gondolata után a vonat kerekei alá veti magát. Itt állnék meg, s most nem gondolom, hogy az egzisztencialista bűn és bűnhődés kérdését taglalnom kell. A teljesség igényéről most lemondok!