Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

JANZER FRIGYES: A „két vonulat", a Flóra-versek és az Óda

A kettősséget is megfogalmazza : Fogj össze formáló alak, s amire kényszentnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segits meg mindkét szükségemben. (Nem emel föl) A Flóra-versek egyszerre osztják a ,JCöltőnk és Kora" végső kijelentését: „Alkonyul." és az Ars poetica világszemléletét („A mindenséggel mérd magad!"): Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint az áradás csap a halál partszegélyein túl, űrök, szívek mélyein (Flórának) A két vonulatra szakadás az utolsó versig megmarad. Ott, az utolsó mondatok között újra minden nihil fő okát látjuk: Nagy nevetség hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. ( [íme, hát megleltem hazámat...] ) Majd a végén az utolsó versek reményét („Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára," - [Karóval jöttél... ] a puszta emberi melegségre és a Flóraversek fő menedékére. A remény azonban már nem a történelem síkján fogalmazódik meg, sőt nem is a saját életére vonatkozik: Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. * * * Fontos, hogy lássuk József Attila kései költészetének önellentmondásait. És azt is: ez az ellentmondásosság nem hiányossága, hanem éppen egyik legfontosabb erénye és újdonsága ennek a költészetnek.