Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

JANZER FRIGYES: A „két vonulat", a Flóra-versek és az Óda

cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Mintha lenne egy olyan erő, amely képes közös nevezőre hozni a fondor magányt és a világmindenséget. Képes lenne az előbbi ellenére állítani az utóbbit, ahogy a vers ellentétektől hemzsegő fogalmait is képes egy sorba állítani: halált és életet, semmiséget és igét, kegyetlenséget és jóságot, borongást és napsütést. A szerelemvallás hite ez, csakúgy mint legközelebbi rokonainál, a Flóra-versekben: Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelid érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nékem, szerelem. Az idézett költeményben együtt szerepel a Kiáltozás-vonulat verseinek állat motívuma vagy az igazságos világrend hiányának súlyos panasza és az A Dunánálvonulat mindenségb&n való hite. De mi adhatja a szerelemnek, pontosabban a szexualitásnak, a testiségnek ezt a vallásos erőt? (Gondoljunk újra a „megnyílt értelembe" részre!) Feltehetjük máshogy is a kérdést: mi indokolja a vers, különösen pedig a 4. rész erős, vallásos áhítattal átszőtt biologizmusát. Aligha a szakirodalom által annyit emlegetett világirodalmi hatás, a Varázshegy.

32 Segíthet a vers megértésében egy másik, sokban talán távoli, de a biologizmus erőteljes jelenlétét tekintve a legközelebbi költemény, A Dunánál. Ott, abban az ódában, a történelemben benne élő ember mondja el viszonyát a múlthoz, tenniakarását a jelenben és hitét (sőt tudását) a jövőről. S a történelemben való létezést csupán megerősíti a biológiai. A tudatosan választott kapcsolódást a közösséghez még fokozza a gének által is meghatározott hovatartozás. Az egyén, aki társadalmi lényként már a közösséghez tartozik, vállalja mindezt biológiai lényként is. A költő a szülők képében fogalmazza meg a halandó kiszolgáltatottságát a természetnek: Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt ez az elmúlás. Ebből vagyok „Meglásd, ha majd nem leszünk!... - megszólítanak Majd, mielőtt megadná a végső választ: a történelmét („A világ vagyok - minden, ami volt, van"), amelyben persze az egyes ember szerepe csupán annyi, mint egy cséppé a hatalmas Dunában, egyénként is vigaszt talál magának az elmúlásra a gének továbbélésében: Megszólítanak, mert ők én vagyok már, gyenge létemre így vagyok erős,