Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

BENEY ZSUZSA: József Attila: Flóra

nagy költészetben a versbe-emelhetőség az érzés hitelességének kontrollja; a skízis, az igazi hasadás a korai Flóra-versek idején itt, az érzés és költőileg autentikus kifejezése között húzódik. Az érzelem, mely minden bizonnyal őszinte és intenzív lehetett, mégsem olyan formában volt az, hogy a versalkotás folyamatát eltéríthette volna attól az egész lelket betöltő lemondástól, attól a halálos kétségbeeséstől, melyben, valószínűleg még mindig kitörölhetetlenül benneélt Gyömrői Edit és az általa kiváltott frusztráció élménye. De ha azt mondjuk, hogy a korai Flóra-versek a halál elfogadásának az irodalomban egészen sajátságos panorámáját hozzák elénk, azt is észre kell vennünk, hogy ez mégiscsak a valódi vagy a vágyott szerelem védelmében történik. A halál oly komoly és végleges elfogadásáról van szó, amely paradox módon magába foglalja a lemondást a szerelemről is. Gondoljunk csak a második Flóra-vers két részének befejezésére. Az elsőé: „kibékülnék a haragvó halállal"; a másodiké: „örömöm tán a büntetések hozzák: I hogy sírva nézem majd ha boldogan I sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád." A Flórának című versben a „Mert jó meghalni. Tán örülnék" után csakugyan az a sor áll: „ha nem szeretnél így" - a költemény metafizikai szépségét azonban ennek a sornak rejtett pszichológiai megfordítása adja. A vers, melynek elemezésére most - sajnos - nem térhetünk ki, az én-től elszakadott nyugalomnak és az én irreális expanziójába fogadott létnek különlegesen, megindítóan szép és megindítóan szomorú ábrázolása. 3. Az olvasó e versek harmadik komponenseként a felujjongó, szinte áhítatos öröm mellett az attól függetlenül feltörő agressziót éli meg. A megelőző Edit-, illetve Márta-versekben a szerelem és a pusztítás tehetetlen vágya összefonódik, ugyanazon érzelem két arca. Itt teljesen különválnak, s már a megismerkedést követő második-harmadik (?) héten megszületik József Attila egyik legkeserűbb verse a Reggeli fény. Ritmikailag az egyik legélénkebb, legtáncosabb, könnyeden muzsikáló költemény - éppen ezáltal rokonítjuk a hasonlóan könnyed tónusú első Flóraverssel és ezáltal látjuk meg végső, személytelen és kegyetlen iróniáját-öniróniáját. Nem hirtelen ötletből, sem felszínes felindulás vagy bosszúság hatására született. Merjük-e kimondani, hogy a gyűlölet süvölt belőle? - csak éppen azt nem tudjuk, kinek szól e gyűlölet. Attól, hogy a költő nem semmisítette meg, s Flórának meg is mutatta, nem biztos, hogy ösztönei mélyén is neki szánta; a vers fontosságát mindenképpen mutatja a József Attilánál mindig oly fontos disznó, malac, malacka-kép megjelenése. Elsősorban azonban nem a szerelemben jelentkező ambivalenciát, hanem az ambivalencia két irányának teljes különválását tekintjük újnak e versben és a periódusban - ez kelti bennünk azt a döbbenetet, melynek lényege alighanem abból a felismerésből fakad, hogy a költő a kettősséget itt már nem tudja egy műben integrálni. Kísérteties a forma fegyelme, tökélye mint a démonikusan kétségbeesett tartalom kifejezése - s kísérteties, hogy folytatódik a következő, látszólag egyértelmű szerelmes versek sorjázása. 4. S itt érünk el a skizofrén tartalom negyedik, és egyben a mi felsorolásunkban utolsó manifesztációjához, abban a versben, mely az előzőeknél hetekkel vagy hónapokkal későbben (júniusban) keletkezett. Ez a vers a Sas című látomás. Hatalmas és kegyetlen pusztulás-pusztítás-víziót látunk, az „egymást valóra váltó" két szerelmes madáralakban tépi, marja a mindenséget, „a létet elragadta". Elsősorban nem is ez a szörnyű és véres megsemmisítési harc tölti el félelemmel, döbbenettel és viszolygással az olvasót, hanem a József Attila költészetében oly elemi biztonsággal megszokott kontroll hiánya. A pusztítás kényszere szinte autonóm erővel tör be a versbe, s teszi azt értelmében-szerkezetében is zavarossá.