Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - TORNAI JÓZSEF: Krisztus és József Attila

Iszonyatos volt az a világ, amiben mi ketten - mert Irén itt Magyarországon katolikusként nevelkedett - Kempis könyvét olvastuk, és ebbe robbantak bele a József Attila versek. Megértettük, hogy nemcsak egyetlenegy olyan szellemisége, mintája, ideája és ideálja van a világnak, mint Jézus, de van itt egy óriási költő is a maga szenvedéstörténetével. Mert azt hiszem, a kereszténység lényege Jézus szenvedéstörténete ezért mondja Malraux, hogy a stáció képei a hívő ember számára egy valóságos drámának, passiónak a lépcsőfokai. Amikor mi azokat a verseket olvastuk, és utána József Jolán nevezetes, A város peremén című életrajzát, nagy szakadás következett be bennem: attól kezdve nem Krisztust akartam követni, hanem József Attilát. Gondolják el ezt a drámát, szakítást, pogányságot! Anyám hetekig sírt, mert nem jártam többé templomba. A Petőfi Irodalmi Múzeum hívószava ébresztett rá arra, hogy nem Renan és nem Voltaire, és más filozófusok változtatták meg azt a hitemet, hogy csak egyetlenegy olyan eszmény lehet, eszmei lét, mint amilyen a kereszténység nagy szenvedőjéé, hanem költők is lehetnek példáim, és ezek között József Attilának mind a szelleme, mind a szenvedéstörténete, mind a versei ilyen értelemben meghatározóak voltak, így nyitódtam ki Baudelaire felé - akit József Attilával párhuzamosan olvastam vagy Szabó Lőrinc felé. Vagyis drámaian és rohamosan elkezdődött bennem az a folyamat, amit történészek szájából az ember úgy szokott hallani, hogy az „európai ember elvilágiasodása", a szekularizáció. Ma délután, akik itt voltak, tudják, hogy vita volt József Attila istenképéről. És többek között azt hallottam, hogy van egyházias üdvözülés, és van szekularizált üdvözülés - mint József Attiláé vagy Adyé, vagy másoké. Ez engem eléggé megdöbbentett, mert én azt az utat jártam, hogy ebben a szekularizált világban próbáltam megteremteni a magam eszményképeit költészetben, gondolkodásban, és ilyen alapon - és itt újabb „vallomás" következik -, mint szegény családból származó gyerek, szembeszegülni 45-tel, 46-tal és 49-cel, az itt teljes töménységgel bekövetkező marxizmussal, kommunizmussal. Eközben szerettem egy olyan költőt (de személy szerint), akire ráfogták, hogy marxista, freudista, kommunista volt, hogy az ember ennek ellenére mint saját, teljesen személyes költőjét tudta szeretni ezekben az években - most itt idézőjelben használom a főtiszteletű úr kifejezésését - egy ilyen „elvilágiasultan üdvözülő lény"-nek a költészetét. Mert azt viszont el kell mondanom, szintén a „vallomás" hívószó hatására, hogy ebben a költészetben nagyon kevés rossz vers van, hála Istennek: szinte mindent elfogadhatunk belőle, éppúgy, mint Pilinszkytől is, akinek szintén igen kevés rossz verse van, vagy talán nincs is. De fogadjuk el azt a tényt, hogy József Attila számára is az üdvösség volt a legfontosabb. Foglalkoztatta az a kérdés, hogy ezen a földön lehet-e üdvözülni. De aztán fokozatosan rádöbbent arra, hogy itt nincs üdvözülés, itt „bukj föl az árból Istenem"szerű de profundisokat kell mégiscsak írni, ebben a pokoli huszadik században. Ezért József Attila nem különböztethető meg - és azt hiszem, hogy vallomásom kezdetéből ez következik - a század nagy, hogy úgy mondjam, lelki lángelméitől, mint amüyen Albert Schweitzer vagy Gandhi és mások. De József Attila az istenes verseiben is, meg a nem-istenes verseiben is, valamiképpen a maga szenvedéstörténetével üdvözült. Egyszer azt írtam egy lengyelországi látogatásom után, ahol középkori szobrokkal és a szenvedés más ábrázolásaival találtam magam szemben képtárakban, templomokban és másutt, hogy minden ember Krisztus, aki szenved.