Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - PETRI GYÖRGY: „Elejtem képzelt fegyverem"

romig ez a fojtó kötődés elviselhető volt: nagyjából megtanultam a mesterség alapjait és publikáltam 5-6, a kor átlagához képest jó (vagyis már keletkezésekor elavult) verset. Ekkor azonban bénító paradoxon elé kerültem: felismertem, hogy a József Attila-i tradíció folytathatatlan: ez a hagyomány Pilinszkyvel és Nemes Nagy Ágnessel végérvényesen lezárult, utánuk már csak az egoizmus jöhet. Én viszont úgy éreztem: képtelen vagyok máshová kapcsolódni. Ezt a fixációt már akkor is épp olyan pathológiának tekintettem, mint a reménytelen szerelmet: férfiatlan és elmebajos állapotnak. De mit sem tehettem ellene. Bármilyen szörnyű és nevetséges ez, azt hiszem, akkori megzavarodottságomban József Attila reinkarnációja akartam lenni. Mivel azonban bolond mégsem voltam (nem tartozom én azok közé, akik megölelik a forró kályhát), úgy ítéltem, hogy költői életem lezárult - még mielőtt elkezdődhetett volna. Próbáltam más foglalkozás után nézni. Gondoltam arra, hogy orvos leszek vagy közgazdász, esetleg jogtudós. Végül a filozófiánál kötöttem ki. És ha nem kerül sor a számomra revelatív erejű találkozásra Várady Szabolcs néhány versével, és nem alakul ki közöttünk életreszóló költőbarátság, ami fogékonnyá tett Vas, Eliot és Kavafisz számomra való kivételes jelentősége iránt, akkor ma minden valószínűség szerint filozófiatörténész, tudományfilozófus - vagy éppen politikus lennék. Hogy ez a találkozás mennyiben jótétemény a magyar irodalomra nézve, azt nem én vagyok hivatva eldönteni, hogy számomra az volt: kétségtelen. És hogy a pszichológiai happy end se maradjon el: az évek múltával, sok rágódás után rátaláltam valódi alkatrokonságomra József Attilával. Arra nevezetesen, hogy minden látszat ellenére Ő is, én is alkatilag konzervatívok vagyunk. Esetemben ez talán eléggé nyilvánvaló, József Attilánál elfedhetik, legalábbis sokáig elfedhették a jóhiszemű vagy tendenciózus félreinterpretálások. Költőként, azt hiszem, bizonyíthatóan nem forradalmi újító, hanem a Nyugathagyomány betetőzője. Gondolkodóként, egyes kései írásainak megtévesztő extravaganciája ellenére, a marxizmus és freudizmus nagyívű szintézisének kísérletével az ún. Nagy Elmélet nemesen konzervatív elkötelezettje, amelynek megvalósíthatatlansága, mégha sajogva fáj is némelyikünknek: tény. À politizáló költő útja pedig az anarchizmustól a népi orientáció rövid, bár a művet gazdagító intermezzóján át, a marxista filozófia és a kommunista társadalomelmélet, illetve politikai stratégia hosszú és költőileg-szellemileg egyaránt termékeny kritikai recepcióján át a mindkettőt elvető pragmatikus humanizmusban ér rezignált véget. Az én útravalóm pedig, amit József Attilától kaptam vándorlásom hátralévő részére: három idézet - maradék életem maximái: Mit oltalmaztunk, nincs jelen, azt most már támadóink védik Elejtem képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig. Ez megmásíthatatlannak tetsző élethelyzetem. minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat! Ez a kérdés. És végül: Kásásodik a víz, kialakul a jég és bűneim halállá állnak össze. Ez a rezümé.