Tasi József szerk.: „A Dunánál”. Tanulmányok József Attiláról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 3. Budapest, 1995)

Vallomások József Attiláról - GYURKOVICS TIBOR: A képtelen József Attila

A KÉPTELEN JÓZSEF ATTILA volna, mint József Attilát. A sírásig, a szomorúságig. Koraifjúságomban a vad Villon és a méregkeverő Baudelaire volt a sámánom, a mesterem, majd a magyarok sorjáztak, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits, élükön a bomlott húrú Adyval, bátyám fiatalon odapöckölte elém Sinka Istvánt is, később Szabó Lőrinc és Rainer Maria Rilke lett kedvencem. De megmaradt mindig torokszorító közelségben az a József Attila, akinek szúrós, barna gombszemébe belefagyott a könny és a ragyogó halál. Sosem esztétizáltam J. A. versei felől, olyan volt számomra, mint egy felelő barát, égi báty, akinek kezemelegét kezemben érzem. Ember volt, esendő és tündökletes. Pszichológiai disszertációmat ugyan a J.A. verseiben előforduló szinesztéziákról írtam, olyan szóképekről, szóalkotásokról, melyekben az összeérzés jelenik meg, midőn a hangulati hasonlóság alapján különböző érzékterületekről származó érzetek szerves egészben olvadnak össze, például: éreztem, bársony nesz inog", vagy fogalmilag: „lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostűjére szúrt nyarak". Satöbbi. Ugyancsak elméláztam az egyik folyóiratban (Kortárs) Flórával, Kozmutza Flórával, később és alias Illyés Gyulánéval való kettős kettősség agy-bilincseiről, mint az 1937-es év életképtelenségeiről. Mégis, mondhatom, mindig az élő, eleven József Attila érdekelt és nem az elméleti. Olyan közelségben láttam, ahogy - Zelk Zoltán elmondása szerint - a Krisztina egyik padján ül és sír, hogy magam is alig tudtam visszafojtani meghatódottságomat. Tehát most is igen nehezen állnék rá, hogy valamiféle tudományoskodással szóljak arról az emberről, akit nagyúri és rongyos rokonomnak érzek, s akinek a zakója szövetének szagát is szinte az orromban érzem, mint egy nyomozó, aki testvére gyilkosát keresi. Képtelenül szeretem József Attilát. Mióta írni kezdtem ezt a lehetetlen levelet hozzá, azóta ez a szó jár az eszemben. A képtelenség. A magyar nyelv zsenialitása révén ez a fogalom magába zárja a kép nélküliséget és a képen túliságot. Valami olyan fölfokozottságot is, amely a képen túli, irreális, villódzóan látomásos világra utal. S megvallom, ezt a képtelenséget a József Attila-i személy és a József Attila-i költészet kulcsszavának tekintem. Mindenki ismeri a magyar költészet nagyszerű képszerűségét. Jószerével azt lehetne mondani, hogy Balassitól Radnótiig inkább a képszerűség, mint a hangszerűség dominál verséletünkben. Ugyanakkor talán azt is elmondhatjuk, senki nem alosem volt költő, akit annyira szerettem